Heti Válasz: Harmadik olimpiájára készül: melyikről mi ugrik be?
Pálinger Katalin: Pekingre egyelőre csak annyiban gondolok, hogy előbb még ki kell jutni. A kvóta megszerzése nem lesz könnyű. Legjobb lenne Franciaországban nyerni, mert a világbajnok biztos résztvevő. De ha ez nem sikerülne, akkor olyan helyen kell végezni, hogy a jövő évi kvalifikációs tornára kijussunk. Az az utolsó lehetőség. De nincs bennünk félsz. Úgy érzem, a hátralévő időben teljesen összekovácsolódik a csapat, s én is elég rutinos vagyok ahhoz, hogy a tét ne nyomasszon.

HV: Sydney?
Pálinger: Az csuda volt! Első limpiám, még a válogatottban is csak három éve játszottam. Egy sportoló számára az olimpia a minden. Az ezüst után Athénba úgy érkeztünk - mivel a világbajnokságon kis híja volt az aranyéremnek -, hogy megverjük a világot. Ehhez képest az ötödik hely csalódás. A legfontosabb mérkőzést vesztettük el az éles kieséses rendszerben.

HV: Maradtak tárgyi emlékek is Sydneyből?
Pálinger: Pont most találtam meg újra a kabala koalamacimat. Úgy döntöttem, a szükséget szenvedő gyerekeknek ajándékozom karácsonyra a plüssállataim jelentős részét, remélve, hogy ezzel tudok egy picit segíteni. Három nagy zsákot pakoltam össze.

HV: Vége a kabalavilágnak?
Pálinger: Kinőttem belőle. Volt kedvenc pólóm, táskám, egész serege kabalám. Aztán ráébredtem, csak energiát visz el.

HV: Mi a kapus feladata? Mit tud tenni a csapatért azonkívül, hogy igyekszik minden labdát megfogni? Be szokott rekedni a meccs végére?
Pálinger: Ritkán. A jó mérkőzéseken úgyis olyan a hangzavar, hogy nem bírnám kiabálással. Helyette próbálok magabiztosságot sugározni. Plusz igyekszem megfogni a megfoghatatlant, és egy-két jó szót szólni a többiekhez.

HV: Minek köszönhető a válogatott hatalmas szurkolótábora?
Pálinger: A magyar női kézilabdázás talán a világon a legeredményesebb. Évtizedek óta mindig az élmezőnyben végzett a csapat. Ezenkívül, úgy gondolom, szerethetők vagyunk. Az óvodás gyerekektől a nagymamákig mindenki odajön hozzánk a meccs végén.

HV: A múltkor a Pannon-kupa utolsó meccsén alig tudott lemenni a pályáról, annyian kértek autogramot.
Pálinger: A szeretet jó dolog, kellemes teher. Meg kell tanulni ezzel élni, és persze nem elszállni. Én egyébként is szívesen beszélgetek idegenekkel, ha megszólítanak. Persze van egy határ.

HV: Mivel telnek a napok, amikor nem edz?
Pálinger: Egyszerű dolgokkal. Nyár óta, hogy újra Győrbe jöttem, elsősorban a gyerekkori barátokkal, az édesanyámmal, a családdal. Itt nevelkedtem, itt a lakásom, jól érzem magam újra itthon.

HV: Még mindig kedvenc írója Márquez?
Pálinger: Úgy van! Ide az edzőtáborba is hoztam egyet, A szerelemről és más démonokról címűt, amelyet még nem olvastam. És nagyon szeretem Shakespeare-t, akiről most egy életrajzi könyv van velem, de elég nehéz olvasmány, plusz nagyon vastag, úgyhogy Franciaországba nem viszem, nehogy túlsúlyom legyen. Szeretem az életrajzokat.

HV: Korábban azt nyilatkozta, egyszer majd szeretne egy magánóvodát.
Pálinger: Még mindig ez az álmom. És szeretnék egy kapusiskolát is. Győrött Bakos Istvánnal és Hoffmann Beával csinálnánk, ahogy mondani szokás, igény lenne rá.

HV: Ön könnyen nevet: vajon mikor sírt utoljára?
Pálinger: Édesapám elvesztésekor. És később, de akkor is miatta.

HV: Ne haragudjon, nem akartam felidézni. Azt hittem, valami sportos emléket mond majd.
Pálinger: Nagyon fiatalon elolvastam Székely Éva könyvét, és én is azt vallom, amit ő: sírni csak a győztesnek szabad... Jó lenne újra a dobogó tetején állva sírni, és közben a Himnuszt énekelni.

HV: Annak pedig, aki nemcsak a sportoló Pálinger Katira, hanem a Ginnie nevezetű, csinos, manökenalkatú lányra is kíváncsi, javasolhatom, hogy nézze meg a honlapját?
Pálinger: Nyugodtan. Szerettem volna megmutatni, hogy a sport mellett nők is tudunk maradni.

(Az interjú a Heti Válasz engedélyével jelenhetett meg.)

Heti Válasz - Morvai Katalin