- Nem is olyan nagy a lakása. Bezzeg Pjotr Vorobjov, a toljatti hokicsapat trénere 360 négyzetméternél alább nem adta.
Jevgenyij Trefilov: Most nem is tudja eladni! Én sokáig gyűjtöttem rá, és amikor egy kicsit több pénzem volt, mindig nagyobbra cseréltem. Most már egy Volga-parti lakásom van, nagyon szép a kilátás. Bár amint megvettem, máris el kellett költöznöm Zvenyigorodba.

- Akkor most Ön is árulja?
Trefilov: Hát igen, hogy legyen miből berendezkednünk itt. Nekem nincs milliós szerződésem. Mit gondol, mennyit kerestem Toljattiban? Az utolsó másfél évben 2000 dollárt havonta. Ha megnyertük a bajnokságot, azért adtak pluszban autókat, Lada 9-eseket. Az egész csapat kapott öt autót, és én dönthettem el, hogy kié legyen…

- Mennyit kerestek a kézilabdázók, ha Ön kétezer dollárt?
Trefilov: 1500 dollárt havonta. Igaz, a bajnoki címért fejenként 100 ezer rubelt is kaphattak (cca. 3700 dollár mai árfolyamon – szerk.). Zvenyigorodban jobb a helyzet, össze sem lehet hasonlítani, hála Gromovnak, a terület kormányzójának.

- Egy hónapja Moszkvában BMW-ket osztogatott az Orosz Olimpiai Bizottság a sikeres sportolóknak.
Trefilov: A lányok kaptak is, de az edzőket kihagyták. Mondtam is Tjagacsovnak, az Orosz Olimpiai Bizottság elnökének: látom, ti azt hiszitek, hogy nálunk a sportolókat a gólya hozza, vagy a mezőn nőnek maguktól!

- Danyiil Markov, egy jégkorongozó nyilatkozta, hogy „mi, fiatal játékosok, akik az NHL-ben játszunk, nem is csoda, hogy nem értjük meg a régi szovjet iskolából való edzőket; mintha két külön planétán élnénk”.
Trefilov: Van benne valami. Két külön bolygón. Régebben például nálunk nem volt vita az étkezőben, megvalósítottuk ott a „tiszta tányérok társaságát”. Mindenki amennyit elvett a svédasztalról, azt meg is ette. A mai fiatalok telepakolják a tányért, csipegetnek belőle, aztán otthagyják. Mondtam is nekik a múltkor: „Látom, ti a disznóólban nőttetek fel”. Mire ők: „Dehogy, ma már illik otthagyni egy keveset a tányéron”. Egy keveset??? Az egészet otthagyták! Más időket élünk, az biztos…

- Tegyük fel, bekerül Önhöz a csapatba egy tizennyolc éves lány – ezek szerint képtelenség rájönni, hogy mit gondol?
Trefilov: Azért mindent le tudok olvasni az arcukról. Most jött két új lány: a leningrádival nehezebb, a moszkvaival valamivel könnyebb. A moszkvainak a családi körülményei nem valami rózsásak. Nézzék meg a statisztikát: szinte csak a nehéz családi helyzetű gyerekek kezdenek el komolyan sportolni. Mindenki, aki aztán nálam híres lett, nem könnyű családból jött. Múltkor Izsevszkben ülök az étteremben, odajön hozzám egy részeg, és azt mondja: „Te idióta!”

Akkor éppen két lány ült az asztalomnál. Ez különben ritkaság, általában nem ülnek oda, ahol én ülök, mert tudják, hogy úgyis elkezdem osztani őket. Persze ennek a két lánynak is elkezdtem mondani, amit kell. Éppen sérülés után voltak, és az orvos felírt nekik mindenféle tablettát, amit a lányok aztán fütyültek beszedni, helyette a vécébe öntötték. „Hülyék vagytok, a ti érdeketek, hogy bevegyétek” – mondtam nekik. Erre odalépett az a részeg, hogy hogyan beszélek én ezekkel a lányokkal. Este aztán egyedül a szobámban rájöttem, igaza van – tényleg idióta vagyok. Hozzám kerül egy gyerek tizennégy évesen, én aztán huszonegy éves koráig foglalkozom vele, anélkül, hogy egyszer is láttam volna az anyukáját. Volt ilyen: hét év alatt egyszer sem jött el.

- Voltak olyan játékosok, akiknek a gondolkodása végig rejtély maradt?
Trefilov: Irina Poltorackajával a mai napig is előfordul, hogy összekapunk. Van, amikor csodálatosan megvagyunk egymással, van, amikor sehogy sem. Jópár éve az ő kezdeményezésére lépett le Toljattiból a fél csapat; a jó ismerősei segítettek neki, elmondták, hogyan is tud elbánni a hülye edzőjével, aki nem hagyja élni…

- Ki lehet ismerni a nőket valaha is?
Trefilov: Soha. Vannak dolgaik, amiket képtelenség megérteni. A férfiak jóval kiszámíthatóbbak, de a nők jobban kötődnek hozzád. Vannak közöttük olyanok, akik tűzbe mennének érted. Néha már arra gondoltam, lehet, hogy, ez szerelem? Végülis még kicsik, amikor elkezdenek sportolni, és az fontos, hogy az edzőjük imponáljon nekik. Az edzőjéről a lány felépít magában egy ideális képet, azzal kel és fekszik. Emlékszem, nekem is volt egy edzőm, aki számomra olyan volt, mint James Bond. Nagyszerűen röplabdázott, a sörözőben meg úgy verekedett, mint egy bokszbajnok. Végül Toljattiban is az volt a vesztem, hogy a lányok felnőttek, megnyerték a világbajnokságot, én meg ugyanúgy bántam velük, mint addig. El is mentek a csapatból tízen: van, aki Európába, van, aki szülni.

- Mostanra már máshogy bánik velük?
Trefilov: A női csapatok edzőiben gyakran ott van egyfajta „kiskakas-betegség”: „Ez itt az én szemétdombom, ide aztán senki mást be nem engedek”. Ebből már kigyógyultam. Az azonban tény, hogy a csapat az én családom. Folyton együtt vagyunk, még a legintimebb problémáikkal is hozzám fordulnak, többet tudok róluk, mint a saját lányomról.

- Volt már olyan, hogy odament Önhöz egy játékosa tanácsot kérni, hogy szüljön-e gyereket, vagy nem?
Trefilov: Persze, volt. Most már azt mondom nekik, hogy egy gyerek fontosabb. Az olimpia után többen el is mentek szülni, van, aki huszonnyolc, és van, aki harmincegy évesen. Igazuk van, hogy nézne ki, ha ősz hajjal is a pályán futkároznának!

- Vannak edzők, akik kegyetlenek az edzéseken. Ön közéjük tartozik?
Trefilov: Nem. Igyekszem okosnak látszani. Igaz, van, amitől felmegy bennem a pumpa. Fut vissza a lány a kaputól, azt követően, hogy mellélőtte a labdát. Látom, büszkén égnek emeli a kezét, veri a mellét. Hatásos gesztus a nézők felé. Ám mindig mondom nekik, hogy ezt ne csinálják. Inkább ehelyett máris azon gondolkozzanak, hogyan lehetne visszaszerezni a labdát. Vagy amikor a földre kerül a játékos, aztán ott fekszik, ahelyett, hogy felállna. Mi már gólt kapunk közben, ő még mindig a másik kapu előtt „haldoklik”.

- Kiabálni is szokott?
Trefilov: Méghozzá nagyon hangosan. Szörnyű szokás, de már nem tudok leszokni róla. Pedig nem is működik mindig. Ha a rádiót mindig ugyanazon a hangerőn hallgatjuk, az is irritáló lesz egy idő után.

- Hogy vezeti le a feszültségét a meccs után?
Trefilov: Egyszer voltam olyan hülye, hogy belerúgtam egy ásványvizes üvegbe. Toljattiban meg néhány játékos annyira fel tudott húzni, hogy majdnem egymásnak mentünk. Bliznovát egyszer kevésen múlt, hogy nem csaptam agyon. Vagy ott van az a bizonyos eset Poljanovával. Az első közös edzőtáborunkon történt, a Fekete-tenger mellett. Edzés közben látom ám, hogy Poljanova csak alibizik, közben meg félszemmel engem néz, hogy mit szólok ehhez. Odaszólok neki: „Lénocska, mit gondolsz, kire hasonlítasz most?” Visszakérdezett, én pedig megmondtam neki… Rögtön hívta is az anyukáját, aki este felhívott: „Maga ilyen, meg olyan”. Én csak annyit válaszoltam: „Ha olyan vagyok, akkor vigye el a gyerekét, és foglalkozzon vele maga!”

- Kihez hasonlította Poljanovát?
Trefilov: Van egy kis rajzfilmfigura, két szarva között kis virágokkal. Mondtam neki: olyan vagy, mint a szomszéd tehene. Utána Pekingben ezüstérmes lett.

- Sokan mondják, hogy ön túlfűtött érzelmekkel áll hozzá a kézilabdához.
Trefilov: A sportban érzelmek nélkül nem lehet semmit sem elérni. Vagy az van, hogy mindenkinél sokkal jobb vagyok, fél kézzel győzök, mosolyogva. Vagy egyenlő ellenféllel állok szemben, akkor pedig valami nagyon kis dologba kell kapaszkodnom, ami segít nyerni. Néha a szülők jutnak eszedbe, hogy értük kell győznöd.

- Állítólag az időkérés során a játékos maximum a 20%-át fogja fel annak, amit hall az edzőtől.
Trefilov: Kevesebbet. Az én pulzusom olyankor 80-90, az övék meg 170. Zakatol a fejük, alig értenek valamit abból, amit mondok. Az olimpián a franciák elleni negyeddöntőben a második hosszabbítás végénél voltunk. Kikértem az időmet tizenkét másodperccel a vége előtt, és mondtam Poltorackajának: „Ira, mi megyünk eggyel. Megindulsz a labdával a francia kapu felé, szépen vezeted, aztán a végén a kapus mögé ejted. Több nem is kell.” És mit csinált Íra? Elment a kapuig, ott meg egyenesen a francia kapus kezébe adta a labdát. Jöttek a franciák nyolc másodperccel a vége előtt. A szerencsén múlt, hogy nem kaptunk gólt.

- Milyen híres konfliktusok maradtak meg a múltból az emlékezetében?
Trefilov: 1995-ig voltam a férfi válogatott másodedzője, utána Makszimov, a férfi szövetségi kapitány rábeszélt, hogy legyek a női juniorcsapatnál vezetőedző, ők akkoriban általában a 8-12. hely valamelyikén végeztek. Lengyelországban volt az Eb. A románokkal meccseltünk, amikor két játékos a Kubány csapatából, Szaidova és Szmirnova összevesztek a pályán. Szmirnovát leültettem, támadtunk, egyszer csak láttam, hogy a saját kapunkat otthagyva megindul a kispad felé Szaidova, iszonyúan ordít, és rohan Szmirnova felé, és ott helyben elmondta mindennek. Olyan kifejezéseket használt, amilyeneket férfiaktól sem nagyon hallani. Aztán Szmirnova visszament a pályára, és a meccset is megnyertük. Nemrégen meg eszünkbe jutott Karejevával az, amikor egymás mellett ültünk a kispadon. Néztem a meccset, és annyira ideges voltam, hogy elkezdtem ütögetni Karejeva térdét. A meccs végére a térde aztán teljesen kék lett.

- Volt olyan, hogy berúgott egy játékos?
Trefilov: Egyszer Posztnovából edzés előtt úgy dőlt az alkoholszag, hogy még én is megtántorodtam. Mondtam is neki: „Ljúdocska, fogd a holmid, és menj innen”! Ám ő ellenkezett, végül úgy kellett szó szerint kilökdösnöm a teremből.

- Olyan hír járja, hogy a 90-es években a farmerhamisításban is tevékenyen részt vett.
Trefilov: Így van, nem szégyellem. Munkám nem volt, családom igen. Kimentem a piacra. Mondjuk nekem soha eszembe nem jutott volna, de ott találkoztam két komszomolistával, akiket még a főiskoláról ismertem. Mindenféle ruhákat adtak-vettek; egy idő után javasolták, hogy társuljak, így lettem aztán a sofőrük, de segítettem farmereket is „kifehéríteni”. Akkoriban minden bolondok házában volt szabóműhely, ahol a bolondok kesztyűket meg köpenyeket varrtak. Megbeszéltük a főnökséggel, hogy mi meg éjszaka megyünk, és ott „koptattuk” a farmereket. Az orosz farmereket kész szenvedés volt, amíg végre sikerült kifakítani. Utána meg mostuk őket, vasaltuk, végül rávarrtuk a márkajelzéseket, aztán eladtuk a piacon. Jól kerestünk vele. Emlékszem, amikor mentünk Toljattiba autót venni, két nejlonzacskóban vittük a pénzt. Egy zacskó – egy autó.

- Az a hír is járja, hogy eladta a lakását, és a pénzt a csapatára költötte.
Trefilov: A feleségem tudta, hogy eladtam a lakást, arról persze fogalma sem volt, hogy a pénzből semmi nem maradt. Másfél évig azt mondtam neki, hogy a bátyámnál van a pénz, a széfben. Egy nap mondja az asszony: „Gyere, veszünk egy másik lakást itt, Krasznodarban azon a pénzen, legalább a gyerekeknek is lesz”. Akkor végem volt. Amilyen hisztériát ott levágott! Utána egy évig szóba sem állt velem.

- Előfordult-e olyan az edzői munkájában valaha, hogy egy év után már megbánta, amit tett, és legszívesebben bocsánatot kért volna valakitől?
Trefilov: Sokszor előfordult. Voltak olyanok is, akik miattam hagyták abba a kézilabdázást. Jött egy lány az iskolából. Láttam, hogy az edzésen nem teszi oda magát teljesen. Segíteni kellett volna neki, én meg helyette ordítoztam vele, dühösen rárontottam. Nem úgy viselkedtem, ahogy helyes lett volna. Vagy itt volt egy történet Dmitrijevával, akkor még Csaplinának hívták. Még most is nálam van az oklevél, amellyel odaítélték neki a „Sport mestere” címet (ezeket az Oroszországban komoly elismeréssel bíró titulusokat a Sportminisztérium adományozza, és havi fizetéskiegészítéssel is járnak – a szerk.). Meg is tudom mutatni, ugyanis elvettem tőle ezekkel a szavakkal: „Majd odaadom, ha már tudsz is kézilabdázni!”.

Emlékszem, amikor a juniorokkal Eb-t nyert – egyébként nem is akart elmenni az kontinensviadalra, alig tudtam rábeszélni –, jött vissza az aranyéremmel, meg is kapta érte a „Sport nemzetközi mestere” címet. Az okmány és a kitüntetés egy nagyon szép dobozban ott volt nálam, az irodában, az asztalon. Pont akkor nyáron volt először, hogy jó sokan távoztak a Ladából. Egyszer csak belépett Dmitrijeva a szobámba, és rögtön azzal kezdte: „El fogok igazolni egy másik klubba”. Elkezdtem üvölteni, mire ő: „Hogy mer így beszélni velem, én már nemzetközi mester vagyok!” Mire én csak annyit mondtam: „Hülye liba vagy!”, és hozzávágtam a kitüntetést, dobozostul-mindenestül. Ennek ellenére nem lett örök harag, kibékültünk.

- Volt arra példa, hogy szerelmes lett Önbe valamelyik játékosa?
Trefilov: Nem tudom, és nem is akarok tudni róla. Még csak az kéne! Sok női csapat trénere ezen bukott el. Voltak emiatt válások, meg széthúzás a csapaton belül.

- A felesége nem féltékeny?
Trefilov: Elmúlt már az az idő, ötvennégy éves vagyok. Korábban volt rá példa. Most azonban már elmondhatom, hogy a feleségem az elképzelhető legtürelmesebb ember.

- Egyes edzők elvárják, hogy a lányok bemutassák nekik a vőlegény-jelölteket. Ön is ilyen?
Trefilov: Én nem várom el, de azért szeretek képben lenni. Remélem, ezt megbocsátják nekem a lányok – a fele azoknak, akik őket körbeveszik, hogy mondjam: bosszant, amikor látom, hogy a lányok egész nap a lelküket kiteszik, dolgoznak, és jól is keresnek. Ezek a „lovagok” meg ott ülnek az edzés alatt a nézőtéren, egész nap semmit nem csinálnak. Kérdezem a lányt: ’Mit lebzsel ez itt? Miért nem dolgozik? Pedig már harminc éves!” Nem akar dolgozni, a lány meg kitartja, még autót is ő vesz neki.

- Ha nyilvánvaló, hogy nem jön ki semmi jó sem egy ilyen viszonyból, abban az esetben beavatkozik?
Trefilov: Nem, nem érnék el vele semmit. Pedig néha nem állom meg, és megkérdem: „Hát ezt a madárijesztőt hol szedted fel?”

A szerelem nehéz dolog. Az élsport sokat ad, de sok mindent el is vesz. Elveszi a gyerekkort, elveszi az első szerelem élményét, az olyan gyengéd pillanatokat, mint amikor először jársz egy lánnyal, és csak egymás kezét fogjátok. A sportolónak nem marad ideje a gyengédségre. Felnő a lány, és rögtön fejest ugrik az életbe. Megragadja azt, ami először a keze ügyébe kerül. Az első házasságok nyolcvan százaléka sikertelen. Kell egy kis idő, amíg megértik, hogy mi az igazán fontos a másikban.

- A Zvezda játékosai ott élnek Zvenyigorodban?
Trefilov: Igen, és ebből is vannak problémák. Az elhelyezésük sem a legjobb: nyolc szoba, és egyetlen közös mellékhelyiség. Pszichikailag is nehéz elviselni. Egész évben együtt vagyunk, rövid, néhány napos szünetekkel. Olyanok, mint az igáslovak, amelyek folyton körbe-körbe mennek, és egész nap merítik a vizet. Ezeknek a lovaknak direkt bekötik a szemét, nehogy megőrüljenek a monoton munkában. Az edzőtáborok vége felé mindig mondom a lányoknak, hogy nem is megyek a közelébe sem este a szállásuknak. Kérdezik, hogy miért, mire én azt felelem: „Hát, mert meglátnátok, és nagykéssel jönnétek nekem”!

- Rendben zajlik amúgy az élet a szálláson? Kitombolják magukat a lányok, vagy inkább olvasnak?
Trefilov: Dehogyis olvasnak! Egész nap a neten lógnak. Talán férjet keresnek maguknak? Nem foglalkozom ezzel, nem is érdekel. Minden embernek meg kell, hogy legyen a saját belső világa, még ha zűrzavaros is, és oda nem szabad belépni.

- Ön most mit olvas?
Trefilov: Mostanában leginkább szakirodalmat. Élettanról, biomechanikáról. Érzem, hogy nem tudok eleget. Tévét szinte sohasem nézek, csak az Euronews csatornát. A többin képtelenség nézni a híreket – azokon minden annyira szép és jó, hogy azt már nem bírja a gyomrom.

- Hányszor nézte vissza a pekingi olimpiai döntőt videón?
Trefilov: Egyszer sem, és nem is fogom. Tudom jól, miért vesztettünk: a lányok egyszerűen már nem bírták erővel. Meg szoktam nézni a magyarok elleni meccset, meg ami a franciákkal volt. Ezeken egyenlő erők harca volt, de a norvégok ellen, a döntőben űzött vadakként rohangáltunk. Mit tudnék kielemezni abból a meccsből? A taktikát? Hiszen már annyit tanulmányoztuk egymást, hogy a Miatyánkot sem ismerjük jobban, mint a másik taktikáját.

- Az olimpia előtt megműtötték. Most már minden rendben?
Trefilov: Nem mondanám. Lehet, az a baj, hogy túl gyorsan akarok meggyógyulni. Mindenesetre a Világkupa után elmentem a klinikára kivizsgálásra. Jól szétszedtek ott engem korábban is – huszonnyolc centiméteres vágást csináltak. Még tükörben is rossz nézni.

- Érzett az életében valaha olyan erős fájdalmat, mint akkor, az operáció előtt?
Trefilov: A legnagyobb fájdalom elveszíteni a szüleinket. Az annyira megviselt, hogy szavakkal le sem tudom írni. A testi fájdalmat ki lehet bírni: az ember ordít egy keveset, és könnyebb lesz. Ám amikor a szüleid halnak meg, hiába kiabálsz, nem segít.

Dán Róbert