Biztosan mindenki maga előtt látja azt az őszinte, gyermeki örömet az arcán, ahogy minden góljának örülni tudott.

Volt szerencsém látni Őt még a Kölcsey csapatában játszani, én még gyerek voltam, de azt a gólörömöt sosem felejtettem el, nem is lehetett, mert megajándékozott vele azóta is rengetegszer. Akkor, amikor gyerekfejjel megláttam Őt a pályán, valami megváltozott bennem. Azt hiszem Ő volt az első, aki megszerettette velem a kézilabdát. Neki köszönhetem azt a rengeteg szép, torokszorító élményt amit a kézilabdameccseken átéltem. Nem lehet igaz, hogy már soha nem tudom meghálálni! Sok embert ismerek, akik ugyanott próbálják elkezdeni, ahol Ő - a Kölcseyben.

Beállósként talán furcsa, de példaképként tekintenek rá, az Ő küzdeni akarása mindenkit magával ragad, mindenkiben a lehető legnagyobb tiszeletet ébreszt. Számomra Ő volt az igazi sportember. Azt hiszem, minden magyar ember számára Ő volt a világ legjobb beállósa.

Hiába keressük már a pályán, Ő már nem kapja el fél kézzel a labdát, nem fordul le többé a védőkről, nem mondja többé a bemondó: "A gólszerző a 19-es számmal játszó KULCSÁR ANITA!"

Felfoghatatlan, mit érezhet most a családja. Nem ismerem Őket, de bárcsak segíthetnénk nekik. Fájdalmukat nem lehet tompítani, de nincsenek egyedül. Egy társadalom áll mellettük.

Anita, soha nem felejtünk el, örökké szeretni fogunk!

Stanley Connor