hvg.hu: A Te történeted hol indul?
Siti Bea: Mindig is mozgékony gyerek voltam, folyton labdáztunk otthon a tesóimmal, és mivel anyám féltette a csillárt, inkább leküldött minket játszani. Aztán sporttagozatos osztályba írattak. Hogy jó labdaérzékem van, az apám kosáredzésein derült ki: amikor ők pihentek, én dobáltam. Az pedig, hogy kézilabdázni fogok, negyedikben dőlt el, amikor különféle sportágak edzői lejöttek a suliba, hogy megnézzék, melyikünknek mihez van érzéke. Tökre szerencsés voltam, mert engem mindenki szeretett volna. Végül apám egyik edzéstársának a javaslatára választottam a kézilabdát.

A sulicsapatunkkal többször nyertünk diákolimpiát. Aztán 13 évesen Németh Helgával egyszerre játszottunk a serdülő, az ifi- és a felnőtt csapatban, mert Nagykanizsán kicsit hézagosan követték egymást a generációk. Nyilván korai volt, sok nagy pofont kaptunk, viszont rengeteg meccset játszottunk. És heti ötöt edzettünk. Ez így ment az érettségiig, akkor megkeresett a Dunaferr két játékosa, Kocsis Böbe és Meksz Anikó.

hvg.hu: Gondolom, azonnal igent mondtál?
SB: Nem. Azt mondtam, várjuk meg, hogy alakul a felvételim a Testnevelési Főiskolára. Negyedikes korom óta arra készültem, hogy testnevelő tanár leszek, az úttörősípommal fütyörésztem a tesóimnak, tesi órát és bukfencezést vezényeltem nekik, össze-vissza ugráltattam őket. A központi biológia felvételin viszont elbuktam, úgyhogy végül mégis Dunaújvárosba mentem.

hvg.hu: Mekkora váltás volt az addigiakhoz képest?
SB: Én 18 éves koromig mindent csak ösztönből csináltam. Kanizsán sose mondták el az edzőink, hogy mikor hova helyezkedjek játék közben, valahogy mégis mindig a jó helyre keveredtem. Vizuális típus vagyok, nagyon sokszor néztem kézilabdát a tv-ben is, és ha láttam egy jó mozdulatot, akkor azt én is megpróbáltam edzésen. De a tudatos játék, az, hogy látom, lássam, hol van a beálló, a Dunaferrnél kezdődött. Nagyon kemény volt az első pár évem, a heti tíz edzéshez, az iszonyatos mennyiségű munkához elég nehezen szoktam hozzá. De az akkori edzőm, Horváth Ervin bízott bennem, fizikailag felpörgetett, és a kezdő csapatban adott lehetőséget. Böbéék pedig abban segítettek, hogy kinek a dumájára figyeljek a csapatból és kiére ne.

Aztán jött Laurencz Laci bácsi, akitől szintén rengeteget tanultam, de nála még mindig csak fiatal tehetség voltam, egy-egy jobb meccsel. Az 1995-ös KEK-döntő volt az első igazi villantásom nekem is - és talán a csapatnak is. Akkor mondta Laci bácsi - aki a válogatott kapitánya is volt -, hogy ha ilyen teljesítményre vagyok képes, lehet helyem a válogatottban is. Így, 18 évesen lettem a B-keret tagja. De éretté - aki mindig hozza a sztenderd jó játékot, aki azt a tudatos kézilabdát játssza, amit egy irányítónak kell, és aki tényleg a jobbkeze tud lenni az edzőnek - Zsiga Gyula tett. A vele töltött három és fél év fizikailag, technikailag és taktikailag is hatalmasat lökött rajtam előre.

hvg.hu: Ez mit jelent?
SB: A szakma szerint annak a csapatnak mindegy volt, ki ül a kispadon. Szerintem ez nem igaz. Mert a sok nagyon jó játékosból ő kreált csapatot. Játszottam olyan klubban is, ahol hasonló kaliberű játékosok voltak, mégse tudtak csapatként küzdeni a pályán. A Dunaferrnél Gyula érte el, hogy mindenki beálljon a sorba, és egyirányba húzzon. Farkas törvények voltak, de baromira egységesek voltunk. A pályán belül abszolút, és sokan azon kívül is. 16 nőből nyilván nem szerethet mindenki mindenkit, de baromira tiszteltük egymást, nagyon nagy volt a munkabírásunk és hatalmas alázattal álltunk az egészhez.

Persze, a csapathierarchiában megvívtuk a harcainkat, de egy idő után mindannyian beláttuk, ha mindenkinek jó, akkor lesz jó a csapatnak is. Egyikünk a zongorát cipelte, a másikunk learatta a babérokat. De aki többet volt reflektorfényben, le tudta nyomni a zsugát a másiknak, hogy neki is legyen sikerélménye. Az a csapat életem csapata volt!

hvg.hu: Ki ki volt abban a közösségben?
SB: Bohus Bea és Farkas Andi voltak a csapat bohócai, akikkel mindig történt valami. Andi például egyszer, amikor nindzsásat játszott, kirúgta az albérletben az üvegajtót; túlszaladt a lába. Bohu nagyon őszinte és kemény volt, bárkinek megmondta a frankót, de nem tudtunk rá megsértődni, mert közben olyan mimikája volt. Boki (Radulovics Bojana - a szerk.) volt a díva. Olyan, aki egy két órás indításos edzésen - amikor 150 hosszt futottál, lógott a nyelved és azt se tudtad, mi van - odaszólt, hogy: Neked meg hogy néz ki a hajad? Ő mindig sminkben volt, akkor is, ha reggel 4-kor indultunk.

Simics Judit volt a megfontolt, ritkán hagyta el az agyát, kivéve a védekező edzéseket, mert akkor azért a 60. percben kifakadt, hogy oda van-e írva a neve a parkettára, hogy neki állandóan ott kell állnia? Kerner Kriszta volt az irodalmárunk. Egyszer Görögországban lemaradt a repülőről, mert a vezetői stáb miatt neki nem maradt hely. És ezt megírta görögösen, szétröhögtük magunkat.

Pálffy Zsuzsi volt a szerethető őrült, aki mindig megsértődött valamin. Harmincegyeztünk mondjuk, amiben mindenkinek mindenhol kellett játszania és ő felháborodva kérdezte, minek kell neki a bal szélről lőnie, amikor még jobbról se tud? Mátéfi Eszti mindig kiborult valamin. Edzésen párba került a 16 éves Nagy Ivettel és az indításos gyakorlatnál nem tudták elérni a 10 gólt, mert minden labdát a lábához kapott. Egyszer csak kifakadt: nem igaz, hogy nem tudod, fáj a térdem és nem tudok lehajolni! És mi már rég készen voltunk, amikor ők a 80. plusz hosszt futották.

BB (Balogh Bea - a szerk.) volt a kis csendes, megfontolt. Imádtuk. Böbe (Kocsis Erzsébet - a szerk.), a csapat motorja volt még akkor is, amikor már jóval kevesebb játéklehetőséget kapott. Igazi csapatkapitányként soha nem szólt egy rossz szót sem. Sőt azt mondta, ő akkor is végigcsinálja a Gyula-féle speciális állóképességi gyakorlatokat, ha egyetlen percet sem játszik, én meg ne mutassam, hogy nem bírom. Hihetetlen tartása volt.

hvg.hu: És Te?
SB: Én arra próbáltam figyelni, hogy mindegyik lövőm jól érezze magát a bőrében.

hvg.hu: Azt hogy lehet játék közben?
SB: Ez olyan, mint amikor már nem friss a jogsid. Dinamikus sztereotípiaként jön, nem veszítesz el fölösleges energiát emiatt, szimplán érzékeled a másikat. Mert egy-két szituáció alapján ismered már a gondolatát is. A fejünk Zsiga Gyula feje volt, egyek voltunk a pályán és egy kézilabda volt: Zsiga Gyula kézilabdája. Ezt az elsőtől az utolsó játékosig mindenki így csinálta, belénk égett, nem kellett már rajta gondolkodni. Egyébként ő egyetlen meccsre mondta a 3 és fél év alatt, hogy minden pillanatban azt a játékot csináltam, arra az emberre választottam olyan megoldást, ahogy ő azt kitalálta. Pedig voltak nagyon jó meccseim...

hvg.hu: Mások kiszolgálása felér a gólszerzés örömével?
SB: Sosem voltam gólcentrikus játékos, imádtam másoknak helyzetet összehozni. Ha egy meccsen lőttem 3-4 gólt, elégedett voltam. De akkor sem éreztem magam kevesebbnek, amikor “csak” 10 asszisztot adtam. Teljesen rendben volt: ha meglövettem a lövőimet, közben a beállónak elpöttyöztem 1-1 gólpasszt és volt 5 indításgólunk abból, hogy én csak álltam a hatosunkon és megfuttattam a szélsőinket. Sosem frusztrált ez a szerep.

hvg.hu: És ha semmi nem sikerült?
SB: Amikor Dunaújvárosba kerültem, volt egy elég hosszú hullámvölgyem, mert úgy éreztem, mintha baromi nagy terhet raktak volna a vállamra és ettől 2-3 hónapon át képtelen voltam gólt lőni. Emlékszem: hazatelefonáltam és bőgtem apáméknak. És akkor apu azt mondta, merjek hibázni, érezzem jól magam a pályán, mert ez egy játék. Előbb elkezdtem őrülten védekezni, hogy ha már nem tudok gólt lőni, ne is kapjunk rólam, aztán támadásban visszamentem az alapokhoz. Mit a legkönnyebb lőni? Felugrásból alsót. Aztán húzott alsót. És egy ideig csak ezeket csináltam, amiket egyébként a 12 éves gyerekek először lőnek. Szép lassan küzdöttem vissza magam. És rájöttem, hiba nélkül nem lehet játszani, és nem érdemes ezen görcsölni.

hvg.hu: Az a dunaújvárosi sikersztori miért nem tudott a ’99-es BL-győzelem után folytatódni?
SB: A csapat oszlopai, Böbe és Eszter akkor hagyták abba a játékot. És hát azt hiszem, picit elteltünk a sikerekkel. Százszázalékosan nyertük a bajnokságot, extra habként a BL-t, ami után nehéz úgy elkezdeni a következő évet, hogy újra felveszed a futócipőd. Ráadásul úgy éreztük, Gyula még többet pakolt bele a fizikai munkába, de mi már nem tudtunk többet. Lehet, ez a belső erő hiánya is volt.

Ugyanazokat a köröket futottam, ugyanazokat a súlyokat emeltem, de úgy éreztem, totálisan kisajtoltak és hiába próbálom, nem úgy megy, mint régen. Hiányzott belőle a maximum. Az egész elfáradt. Amikor nem jutottunk tovább a BL-ben, nagyon gyorsan lehúzták a rolót, ami innentől meg egy tipikus magyar sztori. Ha nem hozod azt az eredményt, akkor hozzányúlnak a padhoz és leváltják az edzőt. Folyamatosan a nyakadon van a kés, mert ha nem vagy az első négyben, a szponzor kitáncol.

hvg.hu: A következő két évben Dániában játszottál, ez ott hogy volt?
SB: Amikor a baromi erős Ikasttal zsinórban kilenc meccset veszítettünk, bejött az elnök az öltözőbe és azt mondta: gyerekek, szarok vagyunk, nem baj, majd jók leszünk, de addig is, amikor gólt lőttök, mutassátok, hogy micsoda feeling ez a kézilabda! Sokaknak nem szimpatikus az a mentalitás, ahogy a pályán léteznek, de ez a sportban nagyon jó!

Ám ehhez nem kell Dániába menni! "Csak" őrült nagy munka kell hozzá, alázat a munka, a társaid és az edződ felé, aztán egy iszonyat nagy exibichionizmus, hogy gyere, itt vagyok, megszívatlak, gólt lövök neked, kivédekezlek, mert megdolgoztam érte és meg tudom csinálni. És ha hibázok, majd kijavítom. Szerintem a magyar mezőnyben is így érvényesülsz, csak nem feltétlenül veszik jó néven, ha úgy hagyod ki a gólhelyzetet, hogy lerakod a cundert, vagy ráhúzod a fejére vagy föladod légi dobásra.

hvg.hu: Sosem bántad meg, hogy az Ikasthoz igazoltál?
SB: Vegyesen alakult, és ma már másképp kezelném, de semmiképpen nem hagynám ki. Jól indult, pedig iszonyú kemény program után érkeztem ki: végigcsináltam a tizenvalahány hetes olimpiai felkészülést, aztán kint voltunk egy hónapot Sydney-ben, elvesztettük az olimpiai döntőt. Október 3-án hazaértünk és én 7-én már dán bajnokin játszottam úgy, hogy alig ismertem a csapattársaimat. A következő szezonnak is nulla pihenővel futottam neki, kb. a 3. meccsen megsérültem, és elment az egész tavasz. Aztán epizodista lettem, kívülről néztem a meccseket, ami elég nehéz szituáció volt és amit elég nehezen dolgoztam fel, hiszen én korábban 60 perces játékos voltam, mindig kezdtem és ha nem voltam nagyon bodri, végig játszottam.

Próbáltam adaptálódni ehhez a dán sztorihoz és közben picit elveszítettem magamat is. Kevés meccstapasztalattal és önbizalommal a 2001-es vb-n sem ment. Így a dánoknak sem tudtam bebizonyítani, hogy nem jogosan ülök a padon. Érdekes, hogy télen, amikor elhatároztam, eljövök az Ikasttól, legördült a kő, nem érdekelt, hogy csak 5 percet kapok, azt akartam jól megcsinálni. És elkezdtem jól játszani. De tudtam, ha újra az akarok lenni, aki régen voltam, haza kell jönnöm. Székesfehérvárra, a Zsiga Gyula vezette Cornexihez jöttem. És újra olyan teljesítményt nyújtottam, ami magam előtt is vállalható volt.

hvg.hu: A már említett sydney-i olimpiai ezüsthöz hogyan viszonyulsz?
SB: Ott van a BL-győzelmünk mellett, mégis ambivalens. Gyönyörű az az ezüstérem a vitrinben, válogatott szinten ez a legjobb eredményünk és nem érzem bukásnak, de legalább annyi szomorúság van benne, mint amennyi öröm.

Sajnálom nagyon, de azt még jobban, ami utána volt. Hogy akkor ez most bukás-e és hogyan lehet 15 perc alatt elveszíteni 6 gólos előnyt ?Mi sem tudjuk, mi a szösz történt ott velünk. Lila köd és én a mai napig nem néztem vissza a meccset. Emlékszem, hogy a dánok az első támadásukból csináltak egy kínait, én meg arra gondolok: nektek tényleg ennyi egy olimpiai döntő, hogy így indítjátok? Ennek ellenére tök jó első félidőt csináltunk, vezettünk, majd jött a kérdés szünetben: bemenjünk-e az öltözőbe? Kint maradtunk. Utólag azt mondom, talán jobb lett volna minket kiszakítani abból az atmoszférából...

Akkor az járt a fejemben, már csak 30 perc, amiből kifele a csajoknak csak annyit kommunikáltam, gyerünk, ezt meg lehet csinálni! Hogy “úristen, még fél óra!” - azt nem mondtam ki. Aztán jött a 2. félidő, Fari (Farkas Ági - a szerk.) bal szélről ejtett, a kapus leszedte, Lajos (Mocsai Lajos, szövetségi kapitány - a szerk.) időt kér és leszúrja, hogy mi az istennek ejteget. Beszóltam, hogy ez már a múlt, mit csináljunk? Cseréltünk, de valahogy mind nagyon fáradtak voltunk és csak mentek el a labdák. Totális tehetetlenségérzet volt, mintha leforráznának, nem tudsz belőle váltani. Mindannyian benne voltunk ebben, a játékosok és a stáb is.

hvg.hu: Miért nem tudott oda azóta sem visszakerülni a magyar válogatott? Sőt, a vb-re ki sem jutottunk és nem leszünk ott az olimpián sem. Honnan kellett elkezdeni Karl Erik Bøhnnel, az új szövetségi kapitánnyal a munkát?
SB: Szerénytelenül hangzik, de az egy extra generáció volt, a nemzetközi mezőnyben is topkategóriás lövőkkel, erős kapusokkal, nagyon komoly klubélettel, kiegyenlítettebb magyar mezőnnyel. Ma a Győrrel senki nem versenghet. Sokkal több jó játékos volt akkor, akik technikailag és taktikailag is sokat tudtak. Ami ma viszont már biztosan nem lenne elég, mert annyira felgyorsult a játék, hogy szinte atlétákat képzel, akik a labdát is ügyesen dobálják. A mi időnkben 50 körül volt a támadások száma, ez most felment 65-re. 70-nél pedig olyan, mintha ping-pong meccset néznél, úgy futnak le-föl az emberek. Ez nagyon sok plusz km-t jelent a lábakban, amihez nagyon jó fizikum kell.

Mert hiába vagyunk nagyon kreatívak és cselezünk tök jól, futó- és gyorsasági állóképesség nélkül varázsolhatunk a labdával, azért ez mégiscsak egy dinamikus sportág, amiben baromira mami vagy, ha nincs mögötted tempó.

Néhány hete Karl Erik csinált a lányokkal egy bip-tesztet, aminek az a lényege, hogy két bip-hang közötti 1 percben egyre többször kell lefutnod oda-vissza 20 métert. 8x20-ról indul és egyre gyorsuló tempót követel, mert egyre sűrűbb a bippegés. És a legjobb magyar elmarad a norvég átlagtól. De ezt a legkönnyebb fejleszteni, és hatalmas önbizalmat is ad: tudod, hogy a 8. meccset is végig bírod majd futni, oda tudod magad pakolni védekezésben ahelyett, hogy ott próbálod magad kipihenni. Másképp kell edzeni, de nem csak a válogatottban, hanem a klubokban is.

hvg.hu: Hisznek nektek a klubedzők? Hajlandóak együttműködni?
SB: Megpróbáljuk beültetni a bogarat a fülükbe. Hogy hiába követelnek a rengeteg klubedzés mindegyikén maximumot a játékostól, ahhoz, hogy túlélje, megpróbál pihenni. Vagyis amint hátat fordítanak neki, már nem úgy emeli a súlyokat. De ha a játékos tudja, hogy kap időt a regenerációra, képes lesz megszakadni. Bøhn a kevesebb, de a személyre szabottabb edzésben hisz. És szerintem kifejezetten szerencsés a győri kinevezése, mert ha ott jó eredményt produkál majd ebből az edzésmunkából, talán néhányan azt mondják, ebben lehet azért valami. De hogy mindenkivel elhitessük, hogy ez működőképes, ahhoz válogatott szinten kell behúznunk egy jó eredményt. A jövő évi Eb-re szerintem fel tudjuk turbózni a csapatot.

---

Három klub, öt kupagyőzelem

Siti Bea sikerekben gazdag pályafutás után 2006-ban vonult vissza az aktív játéktól. Öt nemzetközi kupaaranyérmet gyűjtött be három klub színeiben, az irányító poszton játszott.

Legnagyobb klubsikereit a Dunaferr játékosaként érte el: tagja volt a BL-t (1999), KEK-et (1995), EHF-kupát (1998) és Szuperkupát (1999) nyerő csapatnak is. A dán Ikast légiósaként és a székesfehérvári Cornexi játékosaként is nyert EHF-kupát.

Éveken keresztül meghatározó alakja volt a magyar válogatottnak is. Szerepelt az Eb-győztes (2000), az olimpiai ezüst- és bronzérmes (2000, 1996), a világbajnoki második (1995) és Eb-harmadik (1998) nemzeti csapatban.

Forrás: www.hvg.hu (Simon Andrea)