Már a sorsolás pillanatában fanyalgott Elek Gábor, a Ferencváros nőikézilabda-csapatának edzője, hogy egyrészt jó erőkből álló ellenfél vár rájuk, másrészt az utazás is könnyen felérhet egy tortúrával. A próféta beszélt akkor a fiatal szakemberből, de ami a valóságban várt rájuk, arra aligha számíthatott. A tréner a nyár óta dolgozik a női együttesnél, nem úgy Maglódi Lajos, aki szakosztályvezetőként már tizenhét éve vesz részt a kézicsapat munkájában, de ilyenre még megközelítőleg sem volt példa.

„Anyagi megfontolásból gyorsan arra a döntésre jutottunk, hogy felcseréljük a pályaválasztói jogot" – válaszolta a SportHíradó.hu megkeresésére Elek Gábor. "Tudni kell a lebonyolításról, hogy a vendégcsapat az utazást, a házigazda a szállást fedezi. Ez jelen esetben összesen - nagyságrendről beszélek - 6-6,5 millió forinttal terhelte volna meg a költségvetésünket. Erre fel jött az oroszok ajánlata, hogy fedezik tizenkét játékos utazási és szállásköltségét. Így tulajdonképpen csak az én és két kollégám utazását kellett rendeznie a szakosztálynak. Ez eddig rendben is lett volna. Miként az indulás is a tervek szerint jött össze, nem úgy a folytatás.

Csütörtökön reggel hétkor indultunk a Népligetből, három kisbusszal mentünk el Bécsig. Ez gyorsan ment, felszálltunk a repülőre, meg sem álltunk Moszkváig. Ott voltunk kora délután, átmentünk csomagokkal a nemzetközi repülőtérről a belföldire, és vártuk az esti 21:30-as átszállást. Azért ott olyan állapotokat kell elképzelni, hogy a kétszáz ülőhelyre hatszázan pályáztak, az ellenőrző kapu előtt övet, cipőt is le kellett venni, kicsit megalázó volt, egyben értelmetlen. Mindezt hosszú sorban állás és tolakodást követően, amikor tizenöt méter csigalassúságú megtételét követően már harmadik voltam a sorban, akkor igen rossz néven vettem, amikor elém tolakodtak, én is összevesztem és elzavartam onnan egy embert. Mindezek után már ott voltunk a belső váróban, sőt, a csapat nagyrésze már felszállt arra a buszra, amely a repülőhöz közvetlen kivisz. Én nem fértem fel, sebaj, várok a következőre. Miután tizenöt percig nem történt semmi, már kicsit kezdtünk aggódni, aztán visszajött a busz, és visszahozta a csapatot. Akkor mondták, hogy Volgográdban köd van, nem lehet felszállni.

Kérdeztük, hogy ilyenkor most mi van, azt mondták, hajnali négykor felszállás, várjunk a reptéren. Folyamatosan érdeklődtünk, de tájékoztatást alig kaptunk, egy idő után mondtuk, vigyenek minket el egy szállóba. El is vittek mindenkit, rendben is volt, attól eltekintve, hogy a csomagjaink nem voltak velünk, csak a kézipoggyász, abban viszont nem volt fogkefe, váltás ruha, semmi. Reggel hívtak minket a szállóban, hogy reggeli után nyolckor felszállás. Mondtuk, csak akkor szóljanak, ha biztos az indulás. Mondták: biztos. Kimentünk, de aztán nem tudtunk felszállni, sem akkor, sem a módosított 11-kor. Maradtunk, de akkor már jeleztük, vigyenek vissza a szállóba. Ott időnként bejelentkeztek, hogy négy óra múlva biztos indulás, gondolom, hogy megnyugtassanak, de aztán minden időpont csúszott, soha nem akart véglegesedni. Amikor láttuk, még egy éjszakát ott leszünk kénytelenek eltölteni, kimentünk a repülőtérre a csomagokért, de hiába voltunk kint este nyolcra, három óráig tartott, amíg megkaptuk a cuccokat.

Az indulás végül szombaton délután négykor jött össze, de leszállás közben a pilóta még megemlítette: megkísérli - így, hogy megkísérli! - a leszállást, ha azonban nem jön össze, akkor megyünk vissza Moszkvába. Mi akkor jövünk haza egyenest, mert addigra a türelmünknek már mi is régen a végére értünk. Pedig hol volt még a vége…

A másfél órás repülőút után az orosz házigazdák azonnal le akarták játszani a meccset. Mondtuk, hogy erről szó sem lehet, előbb megyünk a szállóba, aztán beszéljünk a folytatásról. Ekkor már ők kezdtek egyre idegesebbek lenni, elvárták, hogy menjünk a csarnokba. Még hogy csarnok, egy sátor volt az tulajdonképpen. A sátorban aztán azonnal nekünk estek, hogy képzeljük ezt, ennyit késünk, miért nem jöttünk vonattal, miért nem tájékozódtunk az időjárásról az interneten, ráadásul még meccset sem akarunk játszani. Kicsit a pártállami időket idézte a légkör és a kioktató stílus, mi viszont azt kértük rajtuk számon, hogy miért nem értesítettek bennünket, miért nem segítettek, és honnan tudjuk mi az időt, amikor az Aeroflot is csak találgatott.

Volgográdról azt hallottam, hogy eleve egy gödörben építtették fel, a második világháború miatt, hogy a német bombázók ne találjanak célpontot maguknak, mert így biztosítva van az állandó köd. Mert az volt, illetve van. A tárgyalásnak, vagy mondjam inkább számonkérésnek az lett a vége, hogy közben Sinka László főtitkár segítségével elértük, hogy egy mérkőzés döntsön. Felajánlották a vasárnap-hétfőt, de erről hallani sem akartunk. Legyünk túl rajta, aztán menjünk onnan amilyen gyorsan csak lehet. Az EHF-ellenőr, aki velünk utazott, és szenvedte végig ezt az egészet, osztotta az álláspontunkat, így lett vasárnap egy meccs a hétvégi kettőből. Az oroszok szó nélkül, dühösen távoztak, másnap sem szólt hozzánk senki. Azzal fenyegettek, hogy semmis a megbeszélésünk, felejtsük el, hogy ők valamit is kifizetnek helyettünk, ebből gondolom pereskedés lesz, mert mi sem hagyjuk annyiban a dolgot, jelezzük a történteket a nemzetközi szövetségnél, és hogy vétlen szenvedő alanyai vagyunk az egésznek.

Akkor már négy napja nem edzett a csapatom, ott hánytam magamra a kereszteket meccs közben, hogy ne legyen sérülés. Szucsánszki Zita így is betegen vállalta a játékot, komolyan mondom, ha egészséges, és nem cserélem el magam kapusposzton, akkor nyerhettünk is volna. Ha pedig hozzuk a Győr elleni bajnoki formánkat, akkor hat-nyolc gólt vertünk volna a vendéglátókra. Hazafelé még egy napot Moszkvában voltunk, mielőtt hazaértünk, de komolyan mondom, megváltás volt megérkezni Budapestre, bár a fél csapat lebetegedett, miközben itthon fontos mérkőzések várnak ránk. Apukámmal beszéltem, aki azzal vigasztalt, annak idején ők szintén nemzetközi kupameccsről utaztak volna vissza a hazai visszavágóra a Szovjetunióból, és megtörtént az a furcsaság, hogy az ellenfél előbb érkezett Budapestre, mint ők. Hát nekem ez is bőven elég volt, azt már nem szeretném megélni...”

Forrás: sporthirado.hu