A Híradótechnika a Bocskai úton, a Postás a mai Róna utcában (akkor Lumumba utca), az OGSC a Kerepesi úton, a Főkert a Városmajor utcában, a Goldberger romantikus környezetben, a Tímár utcában, a Duna-parton rendezte hazai mérkőzéseit, sokszor villanyfény mellett. Egyébként a Goli jó néhány játékost adott a ’65-ös világbajnokságot nyert válogatottunknak is. A TFSE pályájáról szinte az egész Sashegy panorámája a szemünk elé tárult. Évekig volt NB I-es csapata az ELZETT-nek is. A zárairól, kulcsairól a mai napig nevezetes gyár csapata a Váci úton, a Rákos-pataktól egy kőhajításnyira fogadta ellenfeleit. Csepelen is jó kis gárda jött össze a stadion tőszomszédságában. Nekik még az ötvenes években sikerült begyűjteniük három bajnoki címet.

A „nagyok” a futballstadionjuk szomszédságában fogadták ellenfeleiket. A szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy a Fradi és a Vasas szurkolói mind a kézis lányokat, mind a futballistákat láthassák. Gyakran pedig vasárnap délelőtt játszották a kézilabda meccseket.

Egyébként a hatvanas években, egészen pontosan 1960 és ’65 között zsinórban hatszor a Bp. Spartacus nyerte a bajnokságot, 1966-ban lett először aranyérmes az FTC. Ezt a sikert 1968-ban, ’69-ben és 1971-ben megismételték a zöld-fehérek. Olyan klasszisokkal, mint az edzőlegenda Elek Gyula felesége, a kapus „Potyi”, azaz Rothermel Anna, Szőkéné, Takácsné. Valamennyien világbajnokok. 1972-ben kezdődött a Vasas-korszak. Szabadtéren sorozatban négy bajnoki elsőséget szereztek az angyalföldiek. Sterbinszky Amáliát sokan ma is a valaha játszott legjobb magyar kézilabdás hölgynek tartják. De Csíkné, Fleckné, Vadászné és a kapus Bujdosó Ágota is maradandót alkotott a bitumenen, illetve salakon. A két legnépszerűbb fővárosi együttesnek méltó riválisa akadt Veszprémben: a Bakony Vegyész 1970-ben megszerezte a bajnoki címet, egy évvel később pedig BEK-elődöntőig jutott. Hosszú évekig dobogós helyen végeztek a honi pontvadászatban. Mesterük egy időben Laurencz László volt, aki 1995-ben világbajnoki ezüstig, 1996-ban pedig olimpiai bronzig vezette válogatottunkat. Ebben az időben még Tatabányán és Csornán is működött első osztályú csapat, gyakran végeztek a középmezőny elején.

A szabadtéri mérkőzések előtt gyakran fohászkodtak az égiekhez a sportág szerelmesei. Egy-egy kiadósabb eső ugyanis egyet jelentett a mérkőzések elhalasztásával. Különösen a salakos pályákat fedték hatalmas víztócsák. Míg ma a „törlő” gyerekeknek, addig szabadtéren a vonalazóknak jutott fontos szerep. Mérkőzések előtt nagy gonddal húzták meg a szaggatottat, a hatos és a hetes vonalát jellegzetes kis kocsijuk segítségével.

1976-ban a fejlődés érdekében itthon is beköltözött a sportág a terembe. A vidéki együtteseknek ez állandó utazással járt. Általában a legközelebbi nagyvárosban játszottak, de például a Bakony Vegyész rendre Szolnokon fogadta ellenfeleit. Budapesten kezdetben szinte csak a Körcsarnok volt meccs helyszín. A létesítményhez fűződik az első európai kupagyőzelmünk: a Fradi 1978-ban itt nyert KEK-et. 1976-ban megépült a Kőér utcai csarnok, 1977-ben a Fáy utcai. Itt utóbbiban szintén történelmet írtak: 1982-ben itt ünnepelhette BEK-győzelmét a Vasas. Ez korábban magyar csapatnak soha nem sikerült. A nyolcvanas évek közepén pedig otthonra leltek a ferencvárosiak is, az azóta is Faház néven emlegetett teremmel. A ma már Elek Gyula névre hallgató arénát 1997-ben adták át.

Jellemző a magyar női kézilabda erejére, hogy akkor is lépést tartott a világ élvonalával, amikor más országokban már kizárólag teremben űzték a sportágat. 1971-ben és 1975-ben is vb-bronzot szereztek lányaink, 1976-ban pedig, amikor a nőikézilabda először szerepelhetett az olimpián, szintén harmadikok lettünk. Mindannyiszor a nemrég elhunyt, felejthetetlen Török Bódog irányításával.

Takács Gábor

© handball.hu