- Két hete, hogy átvette a Budapest Bank-Békéscsabai ENKSE edzői munkáját. Milyen benyomásokat szerzett a csapatról?
- Bár Győrben már az első félidőben eldőlt minden, a szünet után küzdött a csapat, és nem kaptunk nagy verést. Kis lépésekkel kell építkezni, igaz, nagy csoda nem várható, ám véleményem szerint sokat fogunk fejlődni. A legnagyobb gondot a védekezésben látom, abból fakad támadásban is a rengeteg bizonytalanság. A csapatban nincsenek vezéregyéniségek sem, és a lányokból hiányzik a játékhoz elengedhetetlen vagányság is. Megjegyezném, hogy Bohus Bea jó munkát végzett, nincsenek fizikális lemaradások. Az NB I-es mezőnyben a Győr és a Ferencváros is egy külön kategóriát képvisel, ám a többi tíz csapat közel egyforma tudású, bárki bárkit megverhet. Sajnos a Békéscsaba sok fontos pontot elveszített, ezeket már nem lehet pótolni. A jövőben a hazai mérkőzéseinket meg kell nyernünk, és szükség lesz idegenbeli bravúrokra is. Nagyon fontos időszak előtt állunk, gondolok itt az Alcoa, a Kiskunhalas, vagy az Érd elleni bajnokikra, s közben Békéscsabán két EHF-kupa mérkőzést is vívunk.

- A posztokat nézve a széleken vannak a legnagyobb problémák. Gondolkoznak-e csapaterősítésen, új igazolásokon?
- Abból főzünk, amink van, házon belül kell a problémákra megoldást találni.

- Minden kapitányváltás után szóba kerül a neve, azután mégis mindig más a befutó. Mit gondol, miért nem kapja meg soha a lehetőséget?
- A Magyar Kézilabda Szövetség részéről, magas tisztségekben dolgozó emberektől hangzott el többször is az ígéret, hogy én leszek a kapitány, azután mégis mást neveztek ki. A legutóbbi döntés, amikor a norvég Karl Erik Bøhn kapott megbízást, keményen érintett. Furcsa, hogy egy kézilabda nagyhatalomban külföldi lehet a kapitány. Az biztos, hogy nem vagyok egy "Bólogató János", határozottan kiállok a véleményemért. Németországban, ahol edzői pályámat kezdtem, kifejezetten várják az ellenvéleményeket, amelyek szükségesek az előrelépéshez. Érdekes, hogy az 1986-ban világbajnoki ezüstérmet szerzett magyar férfi válogatottból még klubcsapatoknál is csak néhányan dolgozunk. Külföldön — elég, ha csak a német Heiner Brandot, vagy a lengyel Bogdan Venta nevét említem — dolgozhattak hazájuk válogatottjánál a korábbi klasszisok.

- Negyedszázada a férfi válogatott mindmáig legnagyobb világbajnoki eredményét jegyezték Svájcban. Milyen emlékképek élnek Önben arról a nagy tornáról?
- A döntőben minden idők legnagyobb jugoszláv válogatottjával találkoztunk, akik olimpiai bajnokként, világbajnoki ezüstérmesként jöttek Svájcba. Mi a döntőig eljutva talán kicsit megelégedetté váltunk, és addigra kissé leharcoltak lettünk. Az a válogatott négy évvel korábban egy győzelem és négy döntetlen mellett csak a románoktól kapott ki, és mégis csak kilencedik lett. Akkor lettem a világbajnokság gólkirálya.

- Németországban kezdett edzősködni, majd dolgozott Ausztriában, Törökországban, és legutóbb Romániában is, itthon pedig a Szegednél és Dunaújvárosban.
- Szakmai igazgatónak szerződtettek, ahol később a török női válogatottal a Mediterrán Játékok döntőjét csak kétszeri hosszabbítás után veszítettük el a franciák ellen. Sajnálom, hogy ott kellett hagynom őket. Romániában különleges viszonyok uralkodnak. A szegedi időszakra szívesen emlékszem vissza, kupát nyertünk, és négyszer megvertük a mainál erősebb Veszprémet.

- Az Évszázad Kézilabdázója, négyszeres világválogatott, Bajnokcsapatok Európa Kupája-győztes, csak néhány adat a pályafutásából. Mire a legbüszkébb?
- Talán a Honvéddal nyert BEK-győzelmemre, vagy a vb-gólkirályi címemre. Mindent igyekeztem a helyén kezelni, soha nem éreztem úgy, hogy „fényeznem” kellene magam, erre egyszerűen alkalmatlan vagyok. Talán ezért is nem vagyok még valamelyik magyar kézilabda válogatottnak a szövetségi kapitánya...

Forrás:˙www.beol.hu

© handball.hu