- Tizenhárom éves korban a lányok babáznak, Te viszont már korán eldöntötted, hogy inkább kézilabdázol. Mi motivált?
- Mindig is voltak céljaim az életben. Serdülő válogatott, ifi válogatott, felnőtt válogatott szerettem volna lenni. Babázni nem babáztam soha, inkább autóztam, fociztam, fiús játékokat űztem. Az én időmben tíz emberből kilenc ugyanolyan körülmények között élt. Én egy 37 négyzetméteres lakásban kezdtem. Itt éltünk hatan a családdal. Így nőttem fel, és ebből kifolyólag volt motivációm a továbblépésre. Sőt, nyáron elmentem dolgozni, hogy legyen pénzem. Nem volt több tehetség, mint ma, csak a gyerekek jobban ki akartak emelkedni, ezt pedig csak munkával és akarattal lehetett elérni. Az én időmben valahogy több egyéniség volt a sportágban.

- A kiemelkedést pedig az Építők csapatában kezdted el. Miért éppen ott?
- A bátyám ennél a klubnál játszott, tulajdonképpen ezért kezdtem el az Építőknél a karrierem.

- Aztán jött a klubváltás...
- Tizenkét évig voltam az Építők játékosa, de olyan rosszul állt anyagilag akkor a klub, hogy el kellett döntenem: maradok munkanélküli segélyen, mint profi kézlabdás, vagy keresek magamnak egy másik csapatot. Nagyon nehezen igazoltam ide. Akkor még ifi játékos voltam, ráadásul a két csapat nagy riválisa volt egymásnak, de a Fradi jobb utánpótlásbázissal rendelkezett. Németh András lett az edző 1992-ben, és hívtak, hogy többen szeretnék, ha itt játszanék. Nem nagyon akartam Budapestről eligazolni, mert szerettem volna a családom közelében maradni. Ugyan több vidéki ajánlatom is volt, például a Debrecen is megkeresett, de nekem tetszett a Fradi, ismertem a játékosokat. Utólag kiderült, jól döntöttem!

- Édesapád 1964-ben bajnok lett a futball csapattal. Neki nem volt szerepe a döntésedben?
- Apukám nem volt motiváció ebben a kérdésben, mert hároméves koromban a szüleim elváltak, külön éltünk. Utána édesapám Salgótarjánba igazolt, és ott élt. Nem igazán voltam nagy fradista gyermekkoromban, főleg mert az Építőknél (a nagy riválisnál) játszottam, ez pedig nem erősített abban, hogy én fradista legyek. Amikor ide kerültem, még működött a Fradi-család. Az emberek, a szakosztályok ismerték egymást. Mindenki köszönt mindenkinek, rendszeresen bejártunk a székházba. Ma nem biztos, hogy megismerném a focisták nagy részét. Lipcsei Petinél és Dragóner Attilánál leragadtam, nyilván ez egyrészt az én hibám, másrészt a játékosok is sűrűn cserélődnek. Régen ismertük egymást, jóban voltunk, volt egy-két közös rendezvényünk. Mára ez megváltozott. Sűrűn változnak a játékosok a klubnál. A lányok szerintem még nem is voltak a székházban. Sajnos az emberek nem nyitottak egymásra, ilyen lett a társadalom.

- Ha már a Fradinál tartunk: klubszinten, tehát a Fradival elért eredmények közül mire vagy a legbüszkébb?
- Egymás után ötször lettünk bajnokok, játszottunk egy KEK-döntőt, volt egy százszázalékos bajnokságunk, és egy viszonylag gyengébb társasággal megnyertük a hazai sorozatot. Az utolsó bajnoki címemnél pedig egy erős Dunaferrt előztünk meg, amiben azért kiváló játékosok szerepeltek. Ugyan riválisok voltunk a bajnokságban, de azt gondolom, hogy jó viszonyt ápoltunk egymással. Ellenfelek voltunk a pályán, azon kívül viszont jó barátok.

- Átlövőként gólerős játékosnak számítottál. Számoltad a találataidat?
- Gyerekkoromban még igen, sok helyen kaptam gólkirálynői címet. Később már nem. Átlagosan nyolc gólt lőttem, de volt, amikor tizenhat is összejött. Fiatalabb koromban nagyon szerettem a labdát. Bevallom, kicsit önző is voltam.

- A gyerekkor után pedig jöttek a felnőtt bajnoki címek: Építők majd Fradi. Össze lehet hasonlítani a kettőt?
- Az első bajnoki cím meghatározó mindenkinek. Amikor a Fradival bajnokságot nyertünk, akkor a fél város örült nekünk, míg az Építőknél csak húsz ember. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Az ember büszke arra, ha bajnok lesz, ráadásul nekem nem adatott meg, hogy az ifivel és a serdülővel bajnok legyek, egyből a felnőtt bajnokságban kezdtem.

- Felnőtt bajnokság, legendás együttesek. Sok bajnokcsapatnak voltál tagja. Melyik volt az, amely kiemelkedett a többi közül?
- A százszázalékos 1995-ös bajnokcsapat. Az első évben ezüstérmesek lettünk, utána négyszer nyertük meg a bajnokságot, és ötször a Magyar Kupát, egymás után. Kiemelkedtünk a magyar bajnokságból, azt gondolom, hogy a legnagyobb klasszisok akkor játszottak a Fradiban. Név szerint: Pádár Ildikó, Farkas Andi, Farkas Ági, Tóth Beatrix, Szarka Éva, Fiedler Adri, Fiedler Era. Nagyon erős csapat volt!

- Az eredmények közt sok nagy csata bújik meg. Ezek közül melyik volt az a mérkőzés, amikor úgy mentél be az öltözőbe, hogy ma mindent megtettünk, ami kiemelten emlékezetes számodra?
- Az esélytelenek nyugalmával léptünk pályára a Dunaújváros ellen 1999-ben. Nem mi voltunk a favoritok, de végül mi nyertünk. Akkor egy nagyon jól sikerült mérkőzést sikerült megnyerni.

- Klubszinten mindent megnyertél a Fradival, Európa trónjára mégsem sikerült felülni. Hiányzik?
- Legközelebb a KEK-döntőben voltam a kupához, de ez sajnos nem sikerült. Igazából utólag visszagondolva ez nem, de az olimpia arany nagyon hiányzik.

- Olimpia: az atlantai bronz után Sydney-ben előreléptünk, hiszen ezüstéremmel jöttetek haza. Mégis egy egész ország csalódott volt. Mi történt?
- Nem csak az ország, mi is. Én úgy mentem Sydney-be, hogy ez az utolsó olimpiám, és aranyat szeretnék hazavinni. Végig nehezen ment a játék, de eljutottunk a negyeddöntőig. Az osztrákok ellen - amikor a vége előtt nem sokkal vezetett az ellenfél - mondtam, hogy nagyon ciki lesz az 5-8. helyért játszani. Valahogy visszahoztuk, és győztünk. Utána egy jó játékkal nyertünk egy elődöntőt, majd jött a döntő. Tizennégy perccel a vége előtt hat góllal vezettünk a dánok ellen, és leblokkoltunk. Pár technikai hibát csináltunk, ők pedig feljöttek három gólra. Mi egy kicsit megijedtünk, Mocsai Lajos hiába kért időt, nem tudtuk olyan lendülettel venni az akadályokat, mint előtte. Ők vérszemet kaptak, és megfordították a meccset. Előjött a dán mentalitás.

- Gyakran mondják, hogy az időkérésnél a szakvezető szavainak csak bizonyos százalékát fogják fel a játékosok. Mit mondott nektek Mocsai Lajos ennél az időkérésnél?
- A mai napig nem tudom. Szerintem egyikünk sem tudott nagyon figyelni. Hozzátartozik a történethez, hogy én akkor főleg védekeztem, és a legtöbb gólt lerohanásból kaptuk, így sok esélyem nem volt a pályára kerülni.

- Amikor volt, akkor pedig nyertünk, csak az már egy Európa-bajnokságon volt...
- Igen. Nehezen, de végül megvertük az ukránokat a döntőben. Mindenkinek ilyen lezárást kívánok a pályafutásában, hiszen végül egy Eb-arannyal vonultam vissza.

- A válogatott csapatnál több edzővel is dolgoztál. Ki volt az, akire úgy gondolsz: "A szövetségi kapitány"?
- Laurencz Lászlóra mindig is felnéztem. Volt egy-két összetűzésünk az évek során, nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk. Tizenhét éves koromtól ő volt az edzőm az Építőknél, és még huszonhét éves koromban is úgy kezelt, mintha tizenhét lennék. Ezt nehezen emésztettem meg. Ugyanakkor neki nagyon sokat köszönhetek. Tőle és Mocsai Lajostól nagyon sokat tanultam. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az évek során midig jó edzőkkel dolgozhattam.

- Aktív pályafutás után most a család van az első helyen. Sportos családból jössz. Édesapád focista, férjed vívó. A gyerekeitek is sportolnak?
- Kisfiam két és fél éve kézilabdázik az Elektromos csapatában. A kislányomból még nem tudom mi lesz. A fiam úgy néz ki, hogy a kézilabdánál marad.

- Ő lesz az új Köke? Esetleg az új Imre Géza?
- Mindenben a férjemre hasonlít. Megvan hozzá az ügyessége, tehetsége, jó kézilabdás lehet, de előfordulhat, hogy három év múlva megunja. A férjem nem nagyon szeretné, ha a gyerekek vívnának. Ám ez még nagyon képlékeny, korai erről beszélni. Meglátjuk!

- A családot hogyan lehet összeegyeztetni a szakmai munkával?
- A férjem jelenleg még aktív vívó. A mostani hatvan napból huszonnégy napot nincs itthon például, így nehéz összeegyeztetni. Ugyan egy helyre járnak iskolába a gyerekek, de soha nem végeznek egy időben. Nehéz a logisztika, de sokat segít a család, a nagyszülők, a nővérem és a kollégák is. A gyerekek már most a Fradi-családhoz tartoznak, hiszen sokszor a kollégák segítenek, hogy hazaérjenek. Létezik még a szakosztályon belül a Fradi-család. Elek Gábor, Elek Gyula bácsi, de említhetem Vovát és Novák Andrist is. Igazi fradisták, igazi család!

- Ha már a családot említjük. Összejártok még játszani a régi csapattal?
- Igen, szerencsére! Félévente egyszer összejövünk. Február 19-én Madocsán játszunk egy mérkőzést. A meccs már nem is annyira fontos, inkább az, hogy utána összeülünk, vacsorázunk és bulizunk egyet. Teljesen gyerekmentes övezet, de nagyon élvezzük, hogy egy kicsit együtt tudunk lenni az egykori játékosokkal. Már lassan tizenkilenc éve kezdtük el a Fradit, de a kapcsolatokat ápoljuk, amennyire csak tudjuk.

- Közel két évtizede vagy a klubnál. Soha nem fordult meg a fejedben a váltás?
- Aktív játékos koromban nem voltak ilyen terveim, nem akartam máshol játszani. Amikor pedig befejeztem a játékot, akkor itt voltam vezető. Két évig nem töltöttem be mindössze a Fradin belül vezetői posztot, úgy voltam vele, hogy vagy ez a klub, vagy semmi! Majd nehezen, de visszajöttem egy éve, és most itt vagyok.

- Ha már vezetés: nem gondolkoztál azon, hogy edző legyél? Biztos hiányzik az öltözői hangulat.
- Jelenleg nem fér bele az életembe. Szívesen vezényelek egy-egy edzést, de a hangsúly az egy-kettőn van. Persze sok minden hiányzik. Főleg amikor a mérkőzések után elmentünk együtt valahová, a közös programok, a kötetlenség. Csak a kézilabda számított. Ma már más a helyzet, mert mindenkinek családja van.

- Ha visszapörgethetnéd az időt, mindent ugyanígy csinálnál?
- Mai fejjel biztosan másképp csinálnék mindent. Azon javítanék, hogy még jobb kézilabdás legyek, gondolva az apró dolgokra - persze ezt mind a mai tudásommal mondom, és nem a húsz évvel ezelőttivel.

Forrás: www.ftckezilabda.hu