Jó szervezésű világbajnokságon vettünk részt, a koreaiak mindent megtettek, hogy gördülékenyen menjenek az események, kitettek magukért. Két olyan negatívum volt, amiről nem tehetnek: a nézőszám nagyon csekély volt, ám gigantikus csarnokaik vannak, a Szöuli Nemzeti Egyetem csarnoka 5400, a kvandzsui gimnázium tornaterme pedig 7000 fős. A másik probléma az volt, hogy mivel Szöul nagy metropolisz, a távolságok nagyok, a közlekedés nehézkes, sokat kellett buszoznunk.

A világbajnokság mindig könnyebbnek tűnik, mint az Európa-bajnokság. A csoporton belül a brazilokkal meggyűlt a bajunk, de a spanyoloknak is, akik hozzánk hasonlóan döntetlent játszottak velük. Brazília maximálisan felkészült az európai csapatokból, köszönhetően annak, hogy az európai klubokban játszó brazilok ellátták őket videókkal. Mi talán kicsit le is néztük őket, nagyon kapaszkodnunk kellett a döntetlenért.

Az ausztrál, a thaiföldi és a japán csapat elleni meccs könnyebb volt, a spanyolok ellen pedig ki-ki mérkőzést vívtunk, és arattunk létfontosságú győzelmet. Itt érdekes bírói felfogás mellett végül kettővel nyertünk, de szerintem jelentősebb különbség volt a két csapat közt.

A középdöntő úgy alakult, hogy egyből a titkos esélyes oroszokkal kellett megmérkőznünk, akik mindenkivel szemben óriási fizikális fölényben voltak. A szintén érdekes meccsen hárommal kikaptunk tőlük, de végig partiban voltunk. Nekik már a pontvesztés is azt jelentette volna, hogy nem jutnak a négy közé. Annak ellenére volt nekünk több kiállításunk, hogy ellenfelünk sokkal agresszívabb, tisztátlanabb játékot mutatott be.

A svédek kiváló fizikai adottságokkal rendelkeznek, elég nehezen tudtunk nyerni ellenük. Montenegró ellen főleg támadásban fogtunk ki rossz napot, csődöt mondtunk, Zácsik Szandra rutinja nagyon hiányzott. Montenegró bebizonyította, hogy nem gyenge csapat, bronzérmet szereztek. Kis ország, de komoly kézilabdaélettel. Ha megnézzük a Podgorica eredményeit, akkor láthatjuk, hogy KEK-győztes csapatról van szó. Knezevics klasszis szinten mozgott, a játékosok pedig egy klubban készülnek. Egy, a hazája felé maximálisan elkötelezett új nemzetről van szó, ilyen téthelyzetekben pedig megduplázódik az akaratuk. Remek edzőjük van, aki kiválóan összerakta a csapatot. Tavaly az Eb-n is szoros mérkőzést játszottunk velük, és hogy nem jutottak tovább a csoportból, az csak annak volt köszönhető, hogy a szlovákokat kevésbé verték el.

A mutatott játékunkkal nem vagyok elégedett, mert egyszer sem játszottunk igazán jól, a formába hozás nem sikerült. Ez elsősorban az én felelősségem. Úgy terveztük, hogy mivel az első három meccs könnyűnek tűnik, munkából próbáltunk nekik menni. Bár Brazília kicsit megtréfált minket, a többi találkozón nem volt gond. A spanyolok ellen harcos, jó meccset játszottunk, de folyamatosan hátrányban voltunk. A középdöntőben komoly nyomás befolyásolta a formánkat, mert nem hibázhattunk, főleg az oroszok ellen.

Az elért eredményünk rangját majd bebizonyítja a jövő. Amíg az első ötben tudunk lenni, addig nincs nagy probléma, de a legfontosabb az, hogy hányan tudnak ott maradni a felnőtt válogatott közelében. A felkészülésünk is egészen más volt, mint tavaly. Egész tavasszal három napot tudtunk együtt tölteni, a tavaly nyári Eb után idén márciusban tudtunk először junior korosztályú mérkőzést játszani. Elvesztettük a játékosok felett a kontrollt, hiszen miután tavaly minden hónapban láttuk őket, most bő fél évig nem. Nem is olyan állapotban érkeztek az edzőtáborba, mint tavaly, sokan komoly fizikális lemaradásban voltak. Erre rá is ment a felkészülésünk jó része. Nem elég mindez, az első két hétben az érettségizők miatt alig tudtunk teljes csapattal készülni. Mikor egy szintre került a csapat, már elkezdődött a világbajnokság. Szerkezetileg, személyeiben az együttes nem változott, ez is rossz döntés volt. Nem akartunk versenyhelyzetet teremteni bizonyos posztokon, pedig lehet, hogy nem ártott volna beépítenünk egy-két fiatalabb játékost. Páran ugyanis a bizalomtól túlságosan is megnyugodtak, elveszítették a motivációjukat.

Ez a csapat befejezte az utánpótlás-versenyzést, és nekünk is lejárt a mandátumunk. Most elkészítjük a beszámolónkat, amit átadunk a szakmai igazgatónak, aki ezt az elnökségnek leadja. Aztán az elnökség dönt a továbbiakról. A stábunk továbbra is mindenre hajlandó, hogy a magyar kézilabdát segítse. Már a harmadik nyarunk megy el pihenés nélkül, hiszen az utánpótlásversenyek időpontjai augusztusban vannak, előtte pedig két hónap a felkészülés. Ha hazaérünk, a klubokban folytatjuk a munkát. Ha azonban feladatot kapunk, ha érezzük, hogy bíznak bennünk, azt az ember természetesen megtiszteltetésnek veszi, mert ezt nem a pénzért csinálja.

Róth Kálmán

© handball.hu