Úgy kezdtünk neki a szezonnak, hogy Görbicz Anita és Aurelia Brădeanu az ismert okok miatt hiányzott – egyikük sérülés, másikuk pedig a szülés miatt. Maga a szezon tehát kényszerpályán indult. A csapat viszont maximálisan igyekezett pótolni a két előbb említett játékost. A junior Eb-n a maguk posztján legjobbnak választott játékosok, Kovacsics Anikó és Víg Vivien is a kerethez csatlakoztak, de csak az alapozás után, ezért ők egészen más jellegű munkát végeztek. Ez nem hivatkozási alap, csupán tény.

Az egyesület vezetői által kitűzött célok a tavalyihoz hasonlóak voltak, tehát a magyar bajnoki és a Magyar Kupa-cím megvédése, és a Bajnokok Ligájában való minél tovább menetelés. A felkészülésünk jól sikerült: a magyar bajnokság első szakaszában több hazai rangadót nyertünk, viszont az is hamar kiderült, hogy ezek nem hozzák automatikusan magukkal az októberben megkezdődő Bajnokok Ligája-sikereket, mint azt ahogyan tavaly éltük meg. Ez azt jelenti, hogy nemzetközi szinten már minden tekintetből nézve kevésnek bizonyult ez a teljesítmény, mind a fizikális rész, mind pedig az elméleti felkészülésünk taktikai fontossága.

Gondolok itt például a Zvezda elleni idegenbeli mérkőzésre, ahová annak a tudatában utaztunk, hogy ott mindig nyertünk, és vendéglátónk is így várt minket, volt renoménk a szemükben. Ezek az idegenbeli nemzetközi mérkőzéseink nem úgy sikerültek, mint ahogyan elterveztük. Amikor viszont nehéz helyzetbe kerültünk a csoportkörben, az Itxako elleni idegenbeli meccsen nagyon összeszedték magukat a játékosok, és a maximum közelében, a kapott gólok tekintetében nemzetközi szinten szinte rekordot felállítva sikerült olyan bravúros és egyértelmű győzelmet aratni, amely bebiztosította a hátralévő fordulókkal kapcsolatban a továbbjutó helyet.

Hogy a többi rangadó miért nem sikerült, az azért is lehetett, mert talán nagyobb figyelmet kaptunk az ellenfeleinktől azután, hogy tavaly BL-döntőt játszottunk. A taktikai pontossággal kapcsolatban pedig utólag elemeztük ezeket a meccseket, és azt láttuk, hogy az eltervezetteknek csak bizonyos részeit tudtuk megvalósítani. Nem csak azért, mert az ellenfél nem hagyta, hanem mert több olyan pontatlanság is csúszott a végrehajtásukba, amely az eredményességünket tekintve visszaütött. Novemberben visszatért Görbicz és Brădeanu, ez a hónap pedig viszonylag simán zajlott olyan szempontból, hogy körvonalazódott, hogy a Zvezda itthoni legyőzésével továbbjutunk a csoportunkból.

Decemberben a világbajnokság megszakította a folyamatos csapatmunkát, de ehhez már hozzászoktunk. Két fontos esetnek nagy szerepe volt a továbbiakkal kapcsolatban: Kovacsics Anikó és Vérten Orsolya is sérülten utazott ki a világbajnokságra. Ott, kint maximális kezelést kaptak a válogatott fizikoterapeutájától, Szikra-Mezey Csabától, viszont az, hogy - az állapotukat is figyelembe véve - hol játszottak, hol pedig nem, valamit kicsit mindkettőjük formájában megtört. Ez nem azért történt, mert kint voltak, mert valószínűleg itthon is bekövetkezett volna, viszont Kínában olyan teljesítménykényszer volt, hogy minden egyes meccs előtt el kellett dönteni, hogy játsszanak-e, vagy sem. Ezért kicsit nehezebben tudták kompenzálni a vb után következő időszakot. Itt arra gondolok például, hogy Vérten Orsi például nem az eredményeihez, és az eddigi szintjéhez képest tudott teljesíteni sajnos.

Januárban befejeződött a BL első köre, majd a második szakaszban is egy olyan négyesbe kerültünk, amiből azután igyekeztünk továbbjutó helyre, tehát a csoport első két pozíciójába kerülni. Ezzel a körrel kapcsolatban is azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy jóval többet igyekeztünk megtenni a a hazai rangadókon, annak érdekében, hogy a nemzetközi BL-meccseken sikert érjünk el. Ez annyira sikerült, hogy az utolsó, ljubljanai rangadón magunknak köszönhetően döntetlent értünk el, és ezzel lettünk csoport-másodikak.

Februárban Görbicz Anita sajnos rásérült az addig is rakoncátlankodó térdére a Békéscsaba elleni alapszakaszbeli mérkőzésünkön, úgyhogy újabb hat-nyolc hétre dőlt ki a csapatból. Márciusban a Fradi elleni fináléban igen magabiztosan védtük meg a Magyar Kupa-címünket. Ez attól függetlenül történt, hogy hazai környezetben rendezhettük meg a versenyt – amit ezúton is köszönök a szponzorainknak, hiszen ezáltal is kevesebbet kellett utaznunk, és hazai pályán játszhattunk.

Áprilisban két BL-elődöntős mérkőzés jutott a Vâlcea ellen, ahol az első meccs döntetlenje után a második találkozón sajnos kikaptunk. Itthon csak döntetlent értünk ez, ami annak volt köszönhető, hogy kevesebb energiát fektettünk a védekezésre. Nem volt kellő hatékonyságú a kettes pozícióban történő védekezés, hiszen innen sok gólt kaptunk, a szélsőink pedig nem tudták az eddig megszokott teljesítményüket hozni. Támadótaktikában és összteljesítményben a hazai döntetlen után hatalmas akarattal vetettük bele magunkat a kinti visszavágóba, de nem sikerült megújulnunk, és túljárnunk Ungureanu eszén. A csapat nagy része jóval tudása alatt teljesített a két mérkőzés alatt.

Láthattuk, hogy ezután a Viborg milyen meggyőző fölénnyel utasította maga mögé a Vâlceát a fináléban. Tavaly BL-döntőt játszottunk, amelyet ugyan nem nyertünk meg, de továbbra is ott maradtunk a világ elitjében. Ez a jövőre nézve biztató, és olyan irányú következtetéseket és hibajavításra való utat mutat meg ez a két meccs is (valamint a Viborg – Vâlcea döntő is), amelyből profitálhatunk a következő idényben, még akkor is, ha nem kerültünk oda a BL-döntőbe.

Ami azóta történt az az, hogy a magyar bajnoki rendszernek az újfajta lebonyolítása miatti két elődöntőt is magabiztosan nyertük áprilisban a Békéscsaba ellen. Az idegenbeli siker kicsit nagyobb különbségű volt, mint amit én előzetesen vártam. Ez azt jelentette, hogy az Oltchimmal szembeni kudarcot gyorsan sikerült feldolgoznunk. Az alapszakaszban mindössze két góllal győztünk a Viharsarokban, ezen a találkozón viszont jóval nagyobb különbséggel tettük mindezt. Nagy magabiztossággal jutottunk be a döntőbe, ahol a Debrecen várt bennünket.

Odahaza nagy fölénnyel, és igencsak jó játékkal, a reális különbségnél nagyobbal hoztuk az első összecsapást. Tisztában voltunk vele, hogy ez a győzelem akkor válik értékessé, ha egy héttel később idegenben is nyerni tudunk. Ennek tudatában érkeztünk hozzájuk, ahol – ha nem is olyan fölénnyel, mint otthon, de – a második félidő közepétől egyértelművé akartuk tenni, hogy mi már még egy meccset nem akarunk vívni, hanem aznap akarunk bajnokok lenni.

Ennek a hozzáállásnak is köszönhetően így végül százszázalékos teljesítménnyel nyertük meg a magyar bajnokságot. Ráadásul ezt a kiváló statisztikát másodszor tudtuk produkálni. Azt nem szabad letagadni, hogy határozatlanul, kicsit puhább védekezéssel kezdtük a döntő második megmérettetését, és csak később ébredtünk rá, hol is vagyunk, és ennek szellemében meg kellett újuljunk. A második játékrész közepe táján három-négygólos vezetésre tettünk szert, amit a hátralévő időben megtartottunk, és így két meccs után már ünnepelhettük is a bajnoki címünket.

Ami a mérkőzésmérlegünket illeti: a BL-ben idén lejátszott 14 találkozójából kilencet nyertünk, és két döntetlen mellett három vereséget könyveltünk el. A magyar bajnokságot 26-ból 26 győztes meccsel zártuk. A Magyar Kupában kiemeltként mindössze négyszer kellett pályára lépnünk, és mind a négy alkalom után mi örülhettünk.

A Bajnokok Ligája-döntőhöz annyit fűznék, hogy a Viborg tavaly is finalista volt, viszont akkor Popović nélkül harcoltak ellenünk. A Vâlcea talán úgy volt velünk, mint mi tavaly a Hypo-val. Ebben a párharcban is mindenki azt várta, hogy mi kerüljünk oda, csakúgy, mint ahogyan az elmúlt szezonban az osztrákokkal szemben volt ez az elvárás. Az a bosszantó – és ezt mondtam a lányoknak is -, hogy egyszerű taktikai módszerekkel vertek meg minket mindkét összecsapáson a románok, hiszen én a döntetlent is vereségként értékeltem. Persze ez kézilabda, és nem matematika.

A hozott statisztika alapján a védekezésünk lett gyengébb ebben az évben, gondolok itt az egyéni támadásmegszakító és –megakadályozó fault-ok számára. Egy-egy embernél csökkent a lőtt gólok száma. Emellett azt is kell számolni, bár nem mentségként, hanem tényként, hogy Görbicz Anita rengeteget hiányzott a sérülése miatt. Igaz, hogy a BL-végjátékról tavaly s lemaradt, de idén, ha a bajnoki rangadókat és a nemzetközi kupaszerepléseket vesszük, akkor összesen 15 fontos mérkőzésről volt távol. Összesen 28 találkozónk volt idén, melyeket rangadónak minősítettünk, ebből 14 a BL-ben. Aurelia Brădeanu úgyszintén hat alkalommal nem segíthetett minket. Ha az okokat keressük, ez egyik sem elhanyagolható körülmény. Ha ezt vesszük alapul, és úgy próbálnánk viszonyítani, hogy a Viborgból elméletben kivesszük Popović-ot és az egyik Lundét, vagy éppen a Vâlceától Neagut és még egy kulcsembert, akkor lehet, hogy ők sem jutnak idáig.

Ami viszont elgondolkodtató, hogy korábban is játszottunk már nélkülük, és nem is akárhogyan, hiszen tavaly a BL-döntőben pont ez volt a helyzet. Ilyen értelemben csak magunkat okolhatjuk, magunkban kereshetjük a hibákat, és pontosan ezen is vagyunk. Az elkövetkezendő időszakban még részletesebben, még pontosabban fogunk mindent kielemezni. A szerdai napon pont egy ilyen közepes mélységű kiértékeléssel egybekötött edzéssel zártuk az idei szezont. Az okoknak legalább a felére rá kellene jönnünk, hogy ezáltal is okosabbak és erősebbek legyünk az előttünk álló idényben.

Ami a hazai bajnokságot illeti, annak mindenféleképpen örülnénk, örülünk, ha az ellenfeleink erősödnek. A Debrecen három éve minden szezon kezdetén azzal fogad minket, hogy most már pedig ő lesz a bajnok. Erre azt tudom mondani, hogy vannak tervek, amiket meg kell tudni valósítani. Az egy dolog, hogy év elején mindig elmondjuk a célkitűzéseket, de utána már nem beszélünk róla, csak dolgozunk. Olyan meccsekből lenne többre szükségünk idehaza, mint amit a Loki ellen, a bajnoki finálé második mérkőzésén játszottunk. Az ilyen végjátékú meccsek jóval nagyobb koncentrációra késztetik nemcsak a játékosokat, hanem a szakmai stábot is. Emellett igyekszünk magunkat függetleníteni az olyan találkozóktól, melyek a fejlődésünk szempontjából nem igazán hasznosíthatóak, például a szegény Hunnia ellen. Vagy ott van a Hódmezővásárhely: a szezon elején mindig remegve mentünk hozzájuk, idén is alig tudtunk nyerni, aztán pedig az alsóházban végezte az ellenfelünk. A hazai mérkőzéseken igyekeztünk próbálgatni a játékosokat, hogy aztán el tudjuk dönteni, érdemes-e gondolkodnunk a velük való munkában, illetve hogy látjuk-e rajtuk azt a fejlődést, ami a nemzetközi kupaküzdelmekben bevethetővé teszi őket.

Maguk a játékosaink és az utánpótlás-nevelésünk azokat tekintve, akikből felnőtt kézilabdázó lesz, és eljutnak valahová, szerintem maximalista. Ilyen szempontból mindent megteszünk, hogy a magyar kézilabdázókból minél több NB I-es szintre kerüljön, tehát azokból a lányokból, akik elkezdik a kézilabdát.

Visszatérve a játékosok elemzéséhez: Pálinger Kati végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, mind a Bajnokok Ligájában, mind pedig a magyar bajnokik során. A két fiatal kapus nem váltotta be egyelőre az ígéreteket, de most mind a ketten olyan lehetőséget kaptak a következő csapatuknál, hogy a teljesítményükkel döntően befolyásolhatják az adott klub teljesítményét. Víg Vivien Dunaújvárosba megy, Oguntoye pedig Érdre igazol, mindketten kölcsönbe. Ilyen értelemben nekik visszafelé is nyitva áll a „kapu”, ha a teljesítményükkel felhívják magukra a figyelmet. Mindkét csapatnak óriási segítség lesz, ha ők jól védenek, jó teljesítményt nyújtanak a bajnokságban. A tapasztalatszerzést tekintve értelemszerűen mi hosszútávon is számolunk velük.

Eduarda Amorim klasszikus átlövőként érkezett, idén már a BL-ben is tudott játszani, ahol igazolta is ezt a tudását. Nagyon sok gólt lövő játékos, megvannak a maga hibái is, de azokat a lelkesedésével kompenzálja.

Aurelia Brădeanunál értelemszerű volt, hogy a szülés utáni visszatérés után hol nagyon jó teljesítményt nyújtott, hogy pedig viszonylag gyengébbet, de csak a nagyon jó teljesítményhez mérten. Úgyhogy neki is a következő szezon lesz az, ahol végig, komplett csapattal való alapozással tud szerepelni. Ezen kívül behívták a román válogatottba, tehát ott is számolnak vele, tehát egy nagyon jó játékosról van szó, aki - egy komplett alapozással - kiderül, hogy milyen formát tud majd mutatni.

Deáki Dóra jóval kevesebb játéklehetőséghez jutott, mint tavaly, ezért érthető a Fradihoz való igazolása, ezen kívül felsőfokú tanulmányait is Budapesten folytatja.

Hornyák Ági játékának két része volt. Az első időszakban, Görbicz, illetve Brădeanu kiválásával és hiányával kezdte az évet, irányító poszton is játszott, és nagyon sokat segített, jól teljesített, az irányító poszton is bevethető játékos volt. Aztán ez a teljesítmény márciusban, áprilisban, májusban már nem volt annyira jó, mint amennyire az előző bajnokikon, előző mérkőzéseken lehetett rá számítani.

Az irányító poszton Görbicz Anita és Kovacsics Anikó szerepelt. Előbbinek a sérüléséből visszatérve voltak nagyon jó meccsei, aztán februárban rásérült, és ez a hektikusság a teljesítményét is befolyásolta. Arra is figyelni kell, hogy még nincsen százszázalékosan jó állapotban a lába, de azt beszéltük, hogy egy speciális edzéstechnikával még megpróbál rajta segíteni a nyáron.

Kovacsics a junior Eb után a felnőtt válogatottban is megsérült. Talán másfél-két hete volt a pihenésre, tehát ilyen szempontból nagyon húzós éven van túl. Ennek megfelelően is teljesített, bár már úgy emlegetjük, mint a csapat húzóembere.

A beállós poszton Simona Spiridon és Mayer Szabina szerepelt. „Szimi” hozta a formáját védekezésben, támadásban egy kicsivel kevesebb volt a teljesítménye, mint a tavalyi évben, visszafogottabbá vált. Mivel válogatott játékosról van szó, ezért lehet, hogy belefáradt egy kicsit ebbe az évbe ő is. Mayer Szabina inkább támadásban tudta helyettesíteni Spiridont, mint védekezésben, bár voltak hiányosságai. Reméljük, hogy a nyár nekik is úgy telik, hogy a következő alapozásra készülnek, és feltöltődve jönnek vissza mind a ketten.

Két sérültünk is volt: Szölösi Patricia és Szegedi Orsi. Előbbinek a térdszalagja szakadt el, Orsinak pedig a lába tört el, úgyhogy ők viszonylag kevés játéklehetőséggel élve játszottak. Hogy Vérten Orsi mellett tudtak volna segíteni, az csak időszakos volt: Orsi az őszi szezonban tudott játszani, Szölösi pedig a tavasziban. Azt gondolom, hogy akkor lehetne őket teljes értékűen értékelni, ha folyamatosan mind a ketten azon versenyeztek volna, hogy melyikük lesz Vérten Orsi mellett a másik benevezett balszélső.

Orbán Adrienn, akit hazaigazoltunk Vácról, nagyon jól kezdte a szezont a felkészülési mérkőzéseken. Utána viszont megakadt a teljesítménye. Azt gondolom, hogy az elkövetkező év fogja nála is eldönteni, hogy mire is lesz valójában képes. Nálunk beilleszkedett, és remélhetőleg egyre jobb formát tud majd nyújtani. Reméljük, hogy a következő alapozással ezt még jobban meg tudja majd oldani, mint ahogy most tudta Mravíkovával.

Mravíkováról annyit, hogy támadásban ő is az eddig megszokott teljesítményéhez képest gyengébbet nyújtott. Ennek is keressük az okait, de nem jutottunk előre. Még egy évre írt alá nálunk, tehát majd a következő bajnoki évadban okosabbak leszünk. Úgy gondolom, hogy „Hangya” egy megbízható játékos, mind emberileg, mind pedig játéktudásban. Igazából a piacon nem volt olyan kézilabdázó a posztján, akit igazolni lehetett volna, olyan klasszis jobbszélső, mint ahogyan ő érkezett hozzánk két éve. Feltétlenül az lesz a következő „klub-stratégia”, hogy keressük az utódját. Egyelőre most mindenképpen a jelenlegi felállásban maradunk.

Rajta kívül Hosszu Boglárkában gondolkodtunk még, de ő nem fogadta el az ajánlatunkat. Ennek az lett volna a lényege, hogy kölcsönbe menne Siófokra. Ennek ellenére, amikor lejárt a szerződése az ETO-val, nem hosszabbította azt meg, hanem két évre elkötelezte magát a Siófokkal. Vele lett volna egy hosszabb távú tervünk: ő lett volna az első számú jobbszélsőnk.

Konkoly Csaba

© handball.hu