Szép virágoskert és egy még mindig rendkívül magas hölgy fogad. A 78 éves Kati néni nem csak fizikálisan tartja jól magát - rendkívül frissek az emlékei a már hat évtizede történtekről. Úgy beszél későbbi edzői karrierjéről is, mintha csak tegnap történt volna. Rendkívül szerény a sikerek kapcsán is: szinte minden mondata után hozzáfűzi, hogy nem dicsekvésből mondja, hanem azért, mert tényleg úgy volt. Képeket mutat legendás védéseiről, miközben mesél és mesél.

- A sportág alig egy évtizede jelent meg hazánkban, mikor elkezdett kézilabdázni.
- Igen, amikor iskolás voltam, akkor jött egy bácsi: játékosokat toborzott. Már akkor is elég nagy termetű voltam, így kiválasztott. Akkor nem értettem a sporthoz, oda mentem, ahova hívtak. Tizenkét évesen kezdtem el – így alakult.

- Nem alakult rosszul, hiszen tizennyolc évesen már világbajnok lett. Milyen emlékeket őriz a budapesti tornáról?
- A vb-n Losonci néven szerepeltem. Laurinyecz vagyok, nem tudom, miért kellett magyarosítani. Egy darabig csúfoltak is itthon, hogy nem is én védtem. Csak amikor látták a moziban, felvételen, akkor mondták, hogy rendben, tényleg te vagy Losonci, te védtél. A kapum mögött mindig sorakoztak a fotósok, míg a másik kapu mögött nem volt senki.

- Bizonyára látványosan védett.
- Igen, de akkor ez nekem még nem tűnt fel. Tizennyolc évesen olyan tájékozatlan voltam mindenben, hiszen nem volt se tévé, se rádió.

- Mindössze hat gólt kapott a tornán, kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Mivel volt Ön jobb, mint a többi kapus?
- Nagy különbség van kapus és kapus között, és egy hálóőr képes akár meccset is nyerni. Ám én csak tettem a dolgom, védtem, nem figyeltem másra. Az izgalomtól nem láttam, nem hallottam, csak a feladatra koncentráltam. Később, most jöttem rá, hogy mit is jelenthettem a csapatnak. Mint a focikapusok, úgy védtem: vetődtem. Feldobtam magam a felső sarokba is, ha kellett. Nagypályán közelről, tizenegy méterről dobtak a hétméteres kapuba, a ruganyosság és a bátorság volt a fő kapuserény. Most a reflexek és a pattogós hálóőrök kellenek. Kézzel, lábbal, spárgázva védenek, nálunk még nem volt ilyen. Persze nálunk sem vetődött mindenki, egyedül én csináltam ilyeneket. A múltkor levetítették a Csehszlovákok elleni vb-meccsünk felvételét, ahol 4-1-re győztünk. Egy gólt kaptam, de én azután is úsztam a levegőben. A csehszlovák kapus minden találatnál csak a fejét fordította - ez volt a különbség. Akkoriban nem vetődtek a kapusok, nem is tudom, hogy miért. Soha nem sérültem meg, persze egy-két ütéstől kék-zöld volt a lábam. Vetődtem, csináltam, mert gyakoroltam, mert nem tudtam elviselni, hogy más jobb legyen nálam. Vagy valamit jól, vagy sehogy - ez másban is így volt, és természetes volt számomra.

- Hamar abbahagyta...
- Tizenkilenc évesen férjhez mentem, és szültem, abba kellett hagynom a kézilabdát, de aztán még visszatértem 53-ban, két évre. A Népstadiont avatták, vidék és Budapest játszott egymással. A vidékválogatott kapusa voltam. Meglátott a kapitány, meghívott a válogatottba - el is vittek Németországba. Utána abba kellett hagynom, mert a gyerekek kicsik voltak, a férjem meg dolgozott. Amikor már nagyobbak lettek, akkor elmentem röplabdázni. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, annyit tudtam, hogy csak pötyögtetni kell. Ott ragadtam, mert szívesen fogadtak. Nyolc évet játszottam, a végén már majdnem bekerültünk az NB I-be, második voltunk az NB II-ben. Bekerülhettünk volna az első osztályba is, de már teli voltunk öreg játékosokkal. Mi abbahagytuk, és Buzási Béla tanár úr egy új, fiatal gárdával folytatta.

- Mégsem szakadt el a sporttól. Nem tudott?
- A röplabdások hívtak az utánpótlás csapathoz, de Giczey Lajos elcsalt a sportiskolába a kézilabdásokhoz. Kecsegtetett, hiszen főállást kínált. Nagyon jól jött, és húsz évig csináltam is.

- Kikkel foglalkozott az utánpótlásnál?
- Tíztől tizennégy éves korig foglalkoztam a gyerekekkel. Ötven-hatvan gyereket neveltem egyszerre különböző korosztályokban. Játszottunk a megyei osztályban, és minden korosztályban nyertünk. Sok jó játékost neveltem, ügyesek voltak a gyerekeim. Amikor beértek, és a nagycsapattal felkerültek az NB I-be, ott is megállták a helyüket. Büszkébb vagyok arra, amit edzőként értem el, mint arra, hogy világbajnok lettem.

- Milyen edzéseket lehet tartani az ilyen kis gyerekeknek?
- Mindenfajta tréninget tartottam, de főleg az ügyességet fejlesztettem náluk, hogy belevaló gyerekek, rámenősek legyenek, ne féljenek semmitől. Már a figurákat is megtanulták, többféle lövést tudtak. Emellett sok versenyszerű gyakorlatot végeztettem, például kiütőst játszattam velük, és akit kiütöttek, annak tíz fekvőtámaszt kellett csinálni. Meghajtottam őket. Az ügyességük, akaraterejük fejlődött, miközben csak játszottak.

- 1986-ban megkapta Békés megye legsikeresebb utánpótlás-edzőjének járó elismerést, majd rá három évre nyugdíjba vonult. Most mivel tölti ki szabadidejét?
- Lopom a napot. Már kézilabdameccsekre sem járok. Hatkor kezdődnek, és nem szeretek este úgy hazajönni - amúgy is minden meccset közvetít a tévé. Egy alapítvány segíti a világbajnokokat és olimpiai helyezetteket, azokra a rendezvényekre szoktam eljárni.

- Sok elismerést kap? Ön Békéscsaba első világbajnoka is.
- A csapat tagja voltam, nem tartottam magam ilyen nagy játékosnak. Akkor nem is kaptunk elismerést. Akkoriban dolgoznunk kellett, munka után mentünk edzésekre. A sportért éltünk. Akkor még eszembe sem jutott, hogy ezért valamit, valamilyen kedvezményt is kapjak, azt a kort nem lehet összehasonlítani ezzel. Akkor senkit sem becsültek meg úgy, mint most, nem csaptak neki ilyen felhajtást. Örülök neki, hogy most ezt így felelevenítették, mert csak birizgálja az ember hiúságát.

- A békéscsabai magyar-görög férfi Eb-selejtező előtt kapott díjat. A fiúk kvalifikálták magukat a kontinenstornára, a lányok pedig a decemberi vb-re Kínába. Milyen szereplést vár tőlük?
- Az, hogy kijutottak, várható volt, de az ottani szereplést nem lehet előre megjósolni. Apró nüanszokon, tévedéseken, gátlásokon, formahanyatlásokon múlhat az egész.

Forrás: www.samsungsport.hu