Az „előny” (angolul „advantage”) a szabálykönyv gyakrabban előforduló szavai közé tartozik. Szinte minden szabálypontban ott van, hogy „ha ezzel előnyt szerez”, vagy valamely hasonló, ezzel egyenértékű kifejezés, sok esetben pedig még egyszerűbben, a 13:2 szabályra hivatkoznak, amely konkrétan az előnyszabályt írja le.

A szabály kifejti, hogy a játékvezetőnek lehetőség szerint tovább kell engednie a játékot, és nem szabad szabaddobást ítélnie, ha:
- a védekező csapat azonnal megszerzi a labdát a támadó játékos szabálytalanságát követően
- a támadó csapat a védők szabálytalansága után a labdát nem veszíti el, és szabályosan folytatni tudja a támadást.

A játékvezetőnek minden esetben ki kell várnia, hogy mi történik, és csak akkor fújhatja le a védekező játékos szabálytalanságát, ha már meggyőződött arról, hogy a támadó csapat a labdát elveszítette,vagy a támadó - a védő szabálytalansága után - maga is szabálytalanul jutott esetleg előnyhöz, illetve a támadást folytatni nem tudja. Az alapelv röviden megfogalmazva: a vétlen csapat nem kerülhet az ítélet nyomán hátrányosabb helyzetbe, mint amiben a játékvezetői beavatkozás előtt volt.

A szabály helyes alkalmazása komoly bölcsességet, önfegyelmet, empatikus képességet és gyakorlatot igényel a játékvezetők részéről. Ha ugyanis lát egy komolyabb szabálytalanságot, akkor szinte automatikusan fújna bele a sípjába – de nem teheti, meg kell várnia, hogy mi a szabálytalanság következménye, nem lehet-e előnyszabályt alkalmazni. A 13:2 szabálypont alapján ugyanis, ha előnyszabályt lehet alkalmazni, akkor kell is. Valószínűleg nem véletlen, hogy az előnyszabály nem alkalmazása a leggyakoribb hiba, ami miatt rendszeresen láthatunk játékvezetőket a sértett csapat játékosaitól vagy edzőjétől elnézést kérni. Pontosan hogyan kell értelmeznünk ezt az előnyt, és mikor beszélhetünk arról, hogy a vétlen csapat elveszíti a labdát?

A legegyszerűbb eset, amikor a támadó játékos kezéből kiesik a labda, és azt az ellene szabálytalankodó ellenfél megszerzi. Ennél csak egy fokkal bonyolultabb, ha a vétlen játékos egy őt ért szabálytalanság hatására kidobja a labdát a pályáról.

A következő fokozat, amikor nem a labdás játékossal szemben szabálytalankodnak, hanem egy csapattársával, aki a szabálytalanság következtében a feléje dobott labdát nem tudja elkapni. Ennek tipikus esete, amikor a védők megfogják a beállós kezét, vagy arrébb lökik, és emiatt a bejátszást nem tudja összeszedni.

S akkor jöjjön az az eset, ami a leghevesebb nézőtéri reakciókat szokta kiváltani. Ennek megalapozására egy kis kitérőt teszünk. A kézilabdának vannak bizonyos alapszabályai, amit mindenki ismer, aki meccsre jár: labdával a kézben legfeljebb hármat szabad lépni, legfeljebb három másodpercig szabad egy helyben állni, a kapuelőtérbe szándékos előnyszerzés céljából pedig nem szabad belépni.

Ezek a szabályok olyan értelemben objektív érvényűek, hogy akkor sem szabad az ezek valamelyikét elkövető játékost továbbengedni, ha a fenti előírásokat egy előzőleg őt ért szabálytalanság hatására sérti meg. Négy lépésből, vagy a kapuelőtéren (köznapi elnevezéssel: hatoson) belül állva szabályos gólt szerezni, illetve a labdát szabályosan továbbpasszolni nem lehet. Akkor sem, ha a labdás játékos azért veszíti el a teste feletti uralmat, és lép négyet, vagy lép be a kapuelőtérbe, mert meglökték, vagy más módon szabálytalankodtak vele szemben. Ha tehát a védők szabálytalansága után a támadó játékos a labdát megtartja ugyan, de túl sokat lép, vagy belép a kapuelőtérbe, esetleg egyszerűen három másodpercig állva marad, akkor a 13:2-es szabály, azaz az előnyszabály nem érvényesíthető. Ennek megfelelően a korábbi szabálytalanságot le kell fújni, és a vétlen (jelen esetben a támadó) csapat javára szabaddobást ítélni.

Ez azért okoz gyakran feszültséget, mivel ekkor – a helyzet jellegéből fakadóan – akár több másodperc is eltelik, több esemény is történik, míg végül olyan helyzet alakul ki, hogy a korábban elkövetett szabálytalanságot - amin esetleg már mindenki túllépett - kell lefújni. Felületes megfigyelő úgy érezheti, hogy a védő szabálytalanságát a játékvezető nem látta, vagy nem akarta lefújni, aztán, amikor a támadó mégis gólt lőtt, akkor visszafújta. Holott csak annyi történik, hogy a játékvezető (helyesen) megvárja, hogy alkalmazható-e az előnyszabály. Ha a labdás játékos nem tud szabályos gólt szerezni (mert például túl sokat lép, vagy belép a kapuelőtérbe), akkor a gól semmiképpen sem adható meg. Erre analóg eset, csak kevésbé látványos, amikor a védő lefogja a támadót, ő pedig megáll, kezében a labdával. Ha eltelik három másodperc, akkor kell lefújni a védő szabálytalanságát, mivel ekkor kerül a támadó olyan helyzetbe, hogy már nem tudja szabályosan továbbvezetni a támadást.

A szabálykönyv külön kiemeli, hogy az előnyszabályt akkor is alkalmazni kell, ha az elkövetett szabálytalanság személyi büntetést (sárga lap, kiállítás, piros lap) von maga után. Ez esetben a játékot tovább kell engedni, majd az első adandó alkalommal megejteni a személyes büntetést. Ez lehet az első játékmegszakítás (például gól vagy szabaddobás miatt), de ha a támadás lendülete megtörik, a támadó csapat feláll egy figurához, azaz olyan helyzet alakul ki, ahol a játék megállítása nem hozza a labdás csapatot hátrányba, akkor a játékvezető már megszakíthatja a játékot, és kioszthatja a megérdemelt büntetést. Ilyen esetben persze a játékvezető egy többletfeladattal szembesül: amíg a játékot továbbengedi, meg kell jegyeznie, hogy melyik játékos volt szabálytalan, hogy később valóban őt tudja kiállítani, és ne valaki mást, akinek esetleg annyi az összes bűne, hogy a közelben volt.

A helyesen alkalmazott előnyszabály sokszor félreértés forrása: sok néző azt gondolja, hogy a be nem fújt szabálytalanságot a játékvezető nem is vette észre. Ilyenkor a játékvezetőnek szilárdan ki kell tartania a saját ítélete (pontosabban az ítélet hiánya) mellett, és az esetleges heves reklamálás ellenére sem szabad elbizonytalanodnia.

Sok azonban az olyan eset is, ahol valóban vitatható, hogy helyes-e az előnyszabály alkalmazása. Minden mérkőzésen több olyan esetet is látunk, ahol a labdás játékossal szemben kis mértékben szabálytalankodnak, ő azonban tovább tud menni, saját maga nem ejt hibát, kapura lő, de a lövését hárítja a kapus, vagy az el sem találja a kaput. Ilyenkor a játékvezetőnek el kell döntenie, hogy a hibás lövés a korábbi szabálytalanság következménye-e, vagy egyszerűen hibázott a támadó játékos (hiszen korántsem ritka az sem, hogy akár a legtisztább helyzetet is kihagyja egy játékos, anélkül, hogy bárki szabálytalankodna vele szemben). Ezekben az esetekben eltérő játékvezetői gyakorlatokkal találkozunk. Van, aki könnyebb szívvel fújja le a szabálytalanságot, mások inkább úgy ítélik meg, a támadó kapura tudott lőni, tehát alkalmazható az előnyszabály.

Általában a szélsőséges, mindent visszafújó, vagy, épp ellenkezőleg, mindent továbbengedő gyakorlat nem helyes, sok olyan esetet láthatunk ugyanakkor, ahol nem egyértelmű, hogy a szabálytalanság következménye-e a labdás játékos hibája, és ilyenkor több tere van a játékvezetőnek, amin belül némely párosok így, mások inkább amúgy ítélkeznek. Ha valaki megfelelően sok mérkőzést tekint meg, pontos képet fog kapni arról, hogy mely játékvezetők mely gyakorlatot követik. Ezekben az esetekben külső szemlélő számára nagyon nehéz megítélni, hogy mi volna a helyes ítélet, ám ha a játékvezető következetes, és mindkét oldalon azonos módon ítéli meg a helyzeteket, akkor azt el kell fogadnunk.

Vegyünk néhány példát, amelyeken keresztül pontosabban megismerhetjük az előnyszabály alkalmazását!

- A labdát birtokló támadó játékossal szemben enyhén szabálytalankodnak, ő elejti a labdát, de egy csapattársa felveszi azt, és tovább folyik a támadás. A helyes ítélet: semmi, a 13:2 szabály alapján a játékot nem szabad megszakítani, mivel a támadó csapat a labdát megtartotta.

- A labdát birtokló játékossal szemben durván szabálytalankodnak, ő a labdát elejti. Egy csapattársa felveszi azt, egy harmadik csapattárshoz passzol, aki gólhelyzetbe kerül, de a játékvezető lefújja a szabálytalanságot. A helyes ítélet az előnyszabály lenne. Ebben az esetben a játékvezető hibázott, de ezt a hibát visszafordítani már nem lehet. Az elvesztett gólhelyzetre hétméterest adni nem szabad. A szabályok szerint büntetődobást akkor kell ítélni, ha tiszta gólhelyzetet akadályoz meg az ellenfél játékosa, hivatalos személye, vagy egy illetéktelen külső szereplő (például néző), illetve hatás (például áramszünet), a játékvezető pedig egyik kategóriába sem sorolható be ezek közül. Ha már a játékvezető lefújta a szabálytalanságot, akkor ossza ki a megfelelő egyéni büntetést (például sárga lap, kiállítás), majd a szabálytalanság helyéről, szabaddobással folytatódhat a játék.

- Az előző eset, de a játékvezető nem sípol, és a gólhelyzetben lévő csapattárs elhibázza a helyzetet. A helyes ítélet: szükség szerint a játék megállítása, egyértelmű jelzés, hogy milyen dobás fog következni (általában kidobás, ha a labda a kapu mellé ment, vagy a kapus kivédte), majd a szabálytalan játékos megbüntetése, és ezután a játék folytatása. Azt, hogy a játék hogyan fog folytatódni, a játékvezető saját belátása szerint jelezheti egyből a játékmegszakítás után, még a büntetés kiosztása előtt, vagy közvetlenül a játék újraindítása előtt, mindkettő helyes.

- A labdát birtokló, de tiszta gólhelyzetben nem lévő támadó játékost a védők meglökik, ő a lökés ellenére gólhelyzetbe kerül, de a lökés hatására nem tudja már megállítani a mozgását, négyet lép, majd a kapuba lövi a labdát. A helyes ítélet: szabaddobás a támadó csapat javára. Hétméteres nem ítélhető, mivel a szabálytalanság előtt nem volt gólhelyzet (és szigorúan nézve utána sem, mivel gólhelyzetben lévőnek csak a mozgását uralni képes játékos tekinthető). A gólt megadni nem szabad, négy lépésből szabályos gól nem szerezhető.

- A védekező csapat megszerzi a labdát. Az egyik meginduló játékost a labdát elvesztő korábbi támadó csapat játékosa hátulról durván visszarántja, de a labdát az indításban lévő csapat megtartja, és tovább folytatja a lerohanást. A helyes ítélet: megvárni a lerohanás végét, utána a játékot megállítani, a vétkes játékost büntetni (például kiállítás), majd a játékot a játékhelyzetnek megfelelően folytatni (ha gól esett, akkor középkezdés, ha hibás lövés történt, akkor kidobás).

Az előnyszabály helyes alkalmazása egy nehéz, és sok vitát, valamint félreértést kiváltó feladat a játékvezetők számára. Remélhetőleg cikkünk is hozzájárul, hogy a szurkolók jobban megértsék, miért is enged tovább, majd fúj esetleg másodpercekkel később le egy szabálytalanságot a játékvezető; ezáltal a mérkőzéseket nyugodtabb hangulatban tekinthetik meg, a játékvezetőt pedig csak akkor hibáztatják, ha tényleg hibázik, mert, valljuk be, van olyan is.

Köszönjük a szakértői közreműködést Tavarnay László úrnak!

Németh Attila