Gyönyörű helyen lakom, az ablakomból rálátok a fjordra. Nagyon családias a környezet, az emberek segítőkészek és barátságosak. A hűvös és a fagyos jelzőt csak az időjárásra tudom használni.

Nagyon örültem annak, hogy tudtam találkozni a norvég nőikézilabda-válogatott egykori kapitányával, ugyanis mint kiderült, Marit Breiviknek szívügye a levangeri kézilabda, mivel itt született. Szobrot is állítottak tiszteletére a levangeri csarnok előtt.

Ami a leginkább szembetűnő különbség a hazai és a norvég kézilabda között, hogy itt mindenki dolgozik vagy tanul a kézilabda mellett, gondolnak a jövőjükre. Tudják, és készülnek rá, hogy igenis van élet a kézilabda után is. Épp ezért én is tanulom a norvég nyelvet, ami nem is olyan egyszerű, mert januártól a mindennapjaim nem csak az edzésekről és meccsekről fognak szólni, hanem én is dolgozni fogok. Egyébként a klubom nagyon lojális velem, nem volt kérdéses, hogy haza engednek a vizsgaidőszakomra.

A másik különbség, aminek kevésbé örülök, mert félek a repüléstől, hogy szinte minden meccsre, ami nem itthoni, repülővel utazunk a nagy távolságok miatt.

Ki merem jelenteni, hogy jól érzem magam a bőrömben, és Norvégiában beilleszkedtem a csapatba, megszerettem Levangert. Ez nem egyedül nekem köszönhető. Nagy Christian segített nekem a csapat megtalálásában. A beilleszkedésem elősegítésében pedig rengeteget tett a klub vezetősége és a csapattársaim.

Rá kellett jönnöm, hogy önmagában kevés az, hogy fizikailag jó formába hozzam magam. Egy játékos pályafutása során sajnos adódnak különböző sérülések. Nem elég azonban az, hogy önmagunk csak fizikai felépítésével foglalkozunk és a rehabilitációval. Most már tudom, hogy ugyanekkora figyelmet kell szentelni, ha nem nagyobbat, a lelki és a mentális erősítésnek is. Számomra ez vált be. Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a fizikai fejlődésre, szerintem azonban a kettő együtt működik, ekkor vagyunk balanszban. Ennek a felismerésében és alkalmazásában segített nekem Dr. Neuhauser Kristina, akinek a személyében egy nem mindennapi, különleges embert ismertem meg, és büszke vagyok rá, hogy a barátjának tudhatom magam.

Hiányzik azért Magyarország, a Családom és a barátaim. Alig várom, hogy egyek végre Édesanyám túrógombócából, és eltölthessek egy kis időt a szeretteimmel is.

Hálás vagyok, és köszönöm mindenkinek, aki gondol rám, üzen, kérdez felőlem. Annyit tudok mondani: KÖSZÖNÖM, JÓL VAGYOK :-) Nagy ölelést küldök mindenkinek innen, Norvégiából.

Juhász Gabriella

© handball.hu