Harmadik nap: A.L.F.C.

Reggeli kötelező checklist-ünk (handball.hu fórumain szurkoló-toborzás, blogok fennhangon való felolvasása, értékelése, majd reggelink leszurkolása) kipipálása után, a zuhogó eső örömére és esőkabátok hiányában ismét Firenzében kötöttünk ki, mármint a Caféban, a Kale fellegvár megtekintése ma ismét elmaradt. Itt már régi barátként üdvözölve egyből foteljeinkhez vezettek minket, és hozták is a szokásos Caffé Latte-kat sörökkel... Fogadóóránkra Doomark mai meghívott vendége Lokomotiva-Fan volt a Kometal-fórumról (aki amúgy Ida névre is hallgat), akivel jól meghánytuk-vetettük a kézilabda folyó ügyeit, illetve megállapodtunk vele, hogy januárban találkozunk Zágrábban a férfi VB-n a középdöntőkön, ahova a magyar csapat nyilván bejut, a horvátért nem vállaltunk felelősséget... :)

Az aznapi ismét magas színvonalú hölgy-felhozatal csekkolása, és a szomszédos napszemüvegboltban hasonló célból tett látogatásunk után testületileg ismét átvonultunk ebéd-törzshelyünkre, ahová később váratlanul beállított Ida és horvát szurkesztársai is, akiket örömmel vezettünk be a macedón konyha (és borászat) általunk már mélyen megismert világába. Kedvenc pincérünk aznapi kedvét egyébként teljesen elrontottuk, mivel pofátlanul nem valami hatalmas tál macedón specialitást rendeltünk, hanem csak egyszerű (és nagyon olcsó) kebapot, ami itt egyébként a horvát cevapcica-hoz hasonlóan kis, henger alakú, ahogy ezt a főúr is szemléletesen mutogatta ujjain.

Megcsodálva néhány statikailag nem túl stabil (félkésznek tűnő) házat, jóllakottan kiballagtunk a városon keresztül ismét a csarnokba (a D-csoport meccseire), ahova teljesen véletlenül éppen megint a sárgák eligazításakor érkeztünk, így a felmosó takarítónők mellett elosonva elfoglaltuk szokásos helyeinket, ahonnan biztonsági okokból a tömeg megérkezéséig el sem mozdultunk. Szerencsére a szerb játékosok is igen korán kijöttek a pályára (lehet, hogy nekik sem volt jegyük?), és bemelegítésképpen focizni kezdtek. Ekkor figyeltünk fel 7-es számú játékosukra, hogy lábbal is milyen ügyességgel terelgeti a bőrt. Egymás kérdezgettük, ki is ő, nos ő volt Andrea Lekic, a szerbek (és a Krim Ljubljana) 1987-es születésű irányítója, de ekkor mindez még nem tűnt olyan érdekesnek. A takarítók egyébként nagyon hatékonyan dolgozhattak, mert a játékosok jéghokisként csúszkáltak a pályán fel s alá, időnként a meccsek közben nem is látható játékos mosolyt csalva az arcukra. Az EHF valamiért ezt nem találta olyan viccesnek, egy azonnali válságstáb a manuális feltörlés mellett döntött, amely révén harminc kis piros pulcsis hostess gyakorolhatta a curlingből ismert törlési mozdulatokat. Mintegy 45 perces késéssel (gondolom a német TV nagy boldogságára) el is kezdődött a Szerbia - Németország meccs, ahol megcsodálhattuk Andrea kézilabdás tudását is, hihetetlen szervezőkészségét és térlátását a pályán. Az Andrea Lekic Fan Club megalakulási pillanatait éltük épp ekkor... :)

Éles meccs volt, végig tartották magukat a szerbek (nem csak Andreának köszönhetően), melyen érdekes volt látni a már gyülekező macedón szurkolók változékony irányú szurkolását: az 50.percig az ex-jugoszláv testvér, esélytelenebb szerbeknek szurkoltak, majd hirtelen a meccs végefelé számolgatni kezdtek (nekik a német győzelem volt a jobb), és innentől már a német góloknak szólt a taps, a szerb támadásoknak a fütty. Be is húzták végül a németek a meccset, így a lefújás után szinte egyedül maradtunk a (sajnos Ana Dokic-ot nélkülöző) szerb csapat megtapsolásával. A németek kapusának mozgását egyébként a már korábban megalakult C.W.F.C. (Clara Woltering Fan Club) alapító elnöke, Milán, árgus szemekkel követte a meccsen, folyamatosan új tagokat toborozva a klubba, végül nem is sikertelenül (elfogadtuk érveit).

Az esti Macedónia - Horvátország meccsen megismerhettük a Pokol hangulatát, a hazaiak olyan atmoszférát teremtettek Franic-éknak, hogy nem is csodálkoztunk, ha időnként megremegett a kezük, lábuk. Igaz, csak akkor volt ez így, ha vezetett a macedón csapat, vesztésre állásnál mindig lecsendesült a nép, és teret kaphat az ellentábor is. A meccset amúgy kedves honfitársaink, kedvenc bíróink fújták, az első félidőben szerintünk teljesen korrektül, a másodikban már nem annyira, hozzájárulva némileg a hazai győzelemhez. Este vacsora, sör, bor, masticha, tiramisu szokásos olasz éttermünkben, semmi extra. 1 óra körül a számla kihozásával és lámpák lekapcsolásával jelezték finoman, hogy éjfélkor zártak, és mi maradtunk utolsónak. Vettük a lapot, kértünk még egy sört, és hamarosan elgondolkodtunk az útilapun. :)

Negyedik nap: Kimászunk a gödörből - hegymenet!

Már megérkezésünk óta ácsingóztunk a várost uraló Vodno-hegy megmászására, melyet az internetes időjárás-előrejelzések alapján péntekre időzítettünk. Nos, a meteorológusok szerencsénkre nem is tévedtek, kellemes 12-14 fokos napsütésben vágtunk neki az 1066 m-en lévő Milleneumi Keresztig tartó utunknak, a cél mintegy 300-400 méteres szintkülönbség legyőzése, és a keresztnél lévő (állítólag jó hírnévnek örvendő) étterem elérése volt. Bár felfelé egyesek (pl. Ippi) erősen gondoltak a projekt kiagyalójának családjára, végül is mintegy 2 óra alatt sikeresen abszolváltuk a projektet. Kiéhezve nyitottunk be a jól megérdemelt ebédünkért az étteremnek nevezett turista büfébe, ahol a macedón nyelvű étlapról a “Rib” (hal) fogást választottuk legalább valami jó kis mirelite rántott halrudacskákban bízva, ám végül egy tonhal-konzerv lett az ebédünk, néhány falat kenyérrel. Hááát, Tomi barátunk igen elcsöndesett a falatok rágása közben, majd kinyögte, hogy akkor ő kétszer evett ilyet, először és utoljára.. :) Nem igazán tudtunk rákontrázni, csak az esti vacsora szemünk előtt lebegő képével tudtuk magunkat rávenni a visszaútra.

... És jött a magyar-dán meccs. Uraknak gondoltuk magunkat, a legalitás kellemes takarójában, jegyünket lobogtatva vonultunk be a csarnokba, mindössze félórával a sípszó előtt. (Kicsit aggódtunk is, hogy nem kezdik el a sárga pulcsis eligazítást nélkülünk.) Na, jó, nem teljesen legálisan, azért egy borospekecet rejtett a nagy piros-fehér-zöld zászlónk, amit oldalra kitartva soha sem vizsgáltak át kedves barátaink. Szerencsére a hasunkba a csarnok előtt legurított három sört sem szűrte ki a röntgenjük... :) Ma megelégedtek a dobverőnkkel, ma azokat szúrták ki főbűnösként, de vagy tíz perc alatt hatott a meggyőző-erőnk (elálltuk a bejáratot, dugó lett), volt mivel vernünk dobunkat. Támadt egy olyan ötletünk, hogy színházi módra oda ülünk, ahova a jegyünk szól, így halálnyugodtan lépdeltünk helyeink felé, ahol nagy vörös tömeg virított, kifestett dán zászlós arcokkal. Persze, nem titkolom, hogy pontosan tudtuk ezt, és direkt akartunk oda ülni. Ha már három fős a táborunk, keltsünk legalább így egy kis feltűnést (és hangzavart). Épp vigyorgó képpel akartuk elhajtani jogos helyeinkről a vörösöket, amikor egy totálisan ugyanolyan jegyet lobogtattak meg felénk (hasonló vigyorral), mint a miénk, minden egyezett rajtuk. Kicsit visszább véve arcunkból okfejtési segítséget kértünk a piros pulcsisoktól, egy röhögést és egy vállvonást kaptunk válaszként. Viszont legalább így legálisan bárhova ülhettünk, hova hát máshova, mint a dán tábor első sorába fészkeltük be magunkat. Fel is húztam a zöld-fehér bohóc-sitykámat, hátha kicsit jobban fognak szeretni minket a dánok, és kellemesebb lesz a hangulat. Persze jöttek (volna) a mi helyünkre is vikingek, de mondtuk, hogy zöld kártyánk van, bocsi, nagy és üres a csarnok, arrébb lehet fáradni, van még hely máshol is. Dörmögve félre is vonultak, alakult a hangulat. Kedves dán barátaink hozták szokásos formájukat (amiért úgy szeretik őket mindenhol szerte e világon), és zsebre tett kézzel, sapkában, dumálva, egyesek ülve hallgatták végig Kölcsey Himnuszát. Minden adott volt hát a Jónapot-Jószurkoláshoz, bele is húztunk, végigbíztattuk a csajokat támadásnál, és ment a "Passzíííív!" is rendesen az első skandináv labdaérintés után. A TV-ben nyilván nem jött át, de a csajoknak és dán szurkesztársainknak igen, és ez a lényeg.

A lányok szerencsére kikerültek a román meccs gödréből, küzdöttek a pályán, így nem volt nehéz odatenni magunkat is értük. Végül kiszurkoltuk az ikszet, úgyhogy sípszó után nyugodt szívvel gratuláltak nekünk a dánok, senki se kapott ki. Totál elfáradtunk, reménykedve vártuk is a meccs legjobbja szavazást, hátha értékelik a teljesítményünket. Valami tévedés folytán lecsúsztunk a díjról, bánatunkat sörbe és borba fojtottuk. Milánnal este meg végre arra koccinthattunk, hogy stockholmi túránk óta megszereztük első pontunkat (bár szerettük volna ezt a koccintást a tavalyi párizsi túránkon is megtenni).

Folytatás következik...