„Rengeteg fiatal tehetséges magyar játékos van... Fontos hogy lehetőséget adjunk a 19-22 éves korosztálynak is, akik esetleg az utánpótlás-válogatottakban már nem játszanak, de a felnőtt mezőnyben kevesebb lehetőséget kapnak és a kispadon ülnek, holott a képzés legfőbb időszaka a 14-18 éves kor, utána már a mérkőzésrutint kell megszerezniük...” – mondta róluk nemrég az új szövetségi kapitány, Kim Rasmussen. Mindannyian tudjuk, hogy hosszabb távon ők jelentik a magyar kézilabdázás jövőjét. Rövid távon viszont a klubokban dől el szinte minden, ezért a bajnoki szezon múltával érdemes megnézni, hogy közülük ki milyen lehetőséget kapott és mennyire tudott bizonyítani. Háromrészes cikksorozatunkban először a felsőházi csapatokkal foglalkozunk...

Győri Audi ETO KC

Majdnem egyéves kihagyás után Tóth Gabi visszatérése az idei szezonra maradt és nem is ment éppen zökkenők nélkül. A bajnoki meccseken egyre több játékidőt kapott, október végén már negyven perceket, és a november eleji, Dunaújváros elleni mérkőzésen a csapat egyik legjobbja volt, támadásban feltétlenül. Nemcsak gólokat lőtt – meccsenként ötöt-hatot –, hanem nagyon jól irányított is, kiváló passzokat adott szélre és beállóba, többek közt Løkének. (Tóth Gabi bajnoki meccsenkénti gólátlaga az ETO-ban gyakorlatilag megegyezik Nycke Grootéval, ez mindkettőjüknél 3-3 gól...) A játéka Martín elvárásaival összhangban változott, és ekkor úgy tűnt, hogy irányító poszton hamarosan teljes értékű csere lehet.

A BL-ben már korántsem ment ilyen jól minden. Kezdetben csak percekre állt be, és akkor is szinte mindig kiállították. Heidi Løke váratlan kiválását követően változott a helyzet: Tóth Gabira hirtelen szükség lett kettes védő poszton, és a CSM elleni hazai meccsen hat-nyolc percet fent maradhatott támadásban, amikor is lőtt három gólt (kettőt indulásból) és adott egy gólpasszt. A meccs után Tóth Gabi, akivel örömében madarat lehetett volna fogatni, egy riporteri kérdésre válaszként megjegyezte: „Ma bizonyítottam, hogy alkalmas vagyok a játékra, és hát remélem, az elkövetkező meccseken is megkapom a lehetőséget.” A Midtjylland ellen Dániában valóban majdnem 45 percig pályán volt védekezésben, de támadásban már egy percet sem kapott (végig cserélték az itt amúgy nem sokat mutató Mørkre). Az őszi utolsó, már tét nélküli mérkőzésen a Rosztov ellen húsz percet támadhatott is, és lőtt két gólt.

Ezzel le is zárult Tóth Gabi BL-szezonja: decemberben edzés közben megsérült, a kéthónapos rehabilitációt már Kisvárdán fejezte be és ezt követően tavasszal kölcsönben végig ott játszott, az ETO-s feladataihoz viszonyítva némileg visszafogott szerepkörben. Itt ugyanis újra balkettőbe került át és jóval kevesebb alkalma volt irányítani, mint Győrben. De Győrbe egyelőre amúgysem tér vissza, hanem szeptembertől Érden folytatja, ugyancsak kölcsönben...

Nincs mit szépíteni: az ETO és Tóth Gabi összekülönböztek és útjaik valószínűleg véglegesen szétválnak. Az okokat csak sejthetjük... Kétségtelen, hogy a sérülése után Martín nem tartotta fontosnak, hogy minél előbb beépítse őt a csapatba. Tóth Gabinak már a rehabilitációja is elhúzódott, és szeptembertől, amikor újra pályára került, fontos meccseken hosszú ideig nem kapott lehetőséget (teljesen kimaradt például a szeptemberi, FTC elleni bajnoki meccsről, mégha ezt az eredmény alakulása nem is indokolta). Bár október végére már egyértelműen formába jött támadásban, ennek ellenére a BL-ben szinte csak védekezésben játszatta őt Martín, azaz a legjobb játékát nem mutathatta meg olyan meccseken, ahol igazán bizonyítani tudott volna. Ezek után nem került be a decemberi Eb-re készülő válogatott bő keretébe sem, ami aligha történhetett anélkül, hogy előtte Rasmussen ne kérdezte volna róla Martínt.

Így, utólag úgy tűnik, hogy Tóth Gabi előmenetelét játékosként az ETO a tavalyi évben nem, vagy nem a tehetségének megfelelően menedzselte. Martín végig úgy bánt vele, mint egy kipróbálatlan, kezdő játékossal, ami az ő esetében azért nem így van. Tóth Gabi olyan fiatal játékos, aki a felnőtt NB I-ben és a válogatottban is bizonyított már, ennek ellenére az ETO nem kötelezte el magát egyértelműen a csapatba építése mellett, és az első adódó alkalommal megszabadult tőle. Ezért vagy azért, de Martín sosem bízott benne valójában, így aztán a szakítás a szezon végén egyáltalán nem volt meglepetés.

Korsós Dorina szintén hosszabb sérülés után tért vissza, bár az ő esetében szó sincs arról, hogy ne bízna benne Martín. Az őszi BL-meccseken – az első kivételével – mindig Korsós kezdett balszélen, és általában végig ő volt fent, amíg el nem dőlt a mérkőzés. Védekezésben megbízhatóan teljesített – néha zavaróban is – és felállt fal ellen elöl most sem volt az igazi, bár ezért a rehabilitáció utáni formába kerülés nehézségei is okolhatók (no meg az, hogy Korsós valójában nem egy tipikus szélső). Ezt Martín is tudja és igyekezett is neki egyéb feladatokat adni: mindjárt az első bajnoki meccsen, a Kisvárda ellen beállósként szerepelt például, majd Løke kiválása után ő volt a vészbeállós, amikor Broch-nak rövid időre le kellett ülnie a kispadra és gyorsan kellett helyette valaki más.

Legemlékezetesebb BL-góljait sem szélről, hanem a vonalról dobta. Így például a Rosztov elleni idegenbeli meccsen – egy perccel a vége előtt – az orosz védőről lefordulva, már a földön ülve pattintotta a labdát Lunde fölött a kapuba (ez volt a meccsdöntő gól), és Bukarestben is betalált a CSM ellen három perccel a vége előtt a hatosról úgy, hogy előtte két védő között kellett helyet kialakítania a lövéshez. Korsós lehetőségei tehát valamivel bővebbek lettek, de aztán az utolsó BL-meccsen, novemberben újra megsérült, és ezzel alig két hónap után vége is lett számára az idei szezonnak.

Ezt követően egy ideig újra a fiatal játékosoké lett a balszélső poszt. Hársfalvi Júlia két éve teljesen ismeretlenül került Győrbe és ma már jó úton van afelé, hogy egy stabil NB I-es szélső legyen belőle. Sokat fejlődött az ETO-ban, ez azonnal kiderül azokból a nem akármilyen gólokból, amiket bevetődés után faultból dobott a rövidbe a Midtjyllandnak az első BL-meccsen, illetve a Budućnostnak a BL-elődöntőben. De még mindig túl szerény és néha maga sem hiszi el, hogy ő ilyen világsztárokkal játszhat együtt. Ezért sárga lapos szabálytalanság után van, amikor hosszasan mentegetőzik a többieknek, és lerohanó támadások végén készségesen átengedi a góllövés lehetőséget bárkinek, aki nála tapasztaltabb.

Sokan emlékszünk, márciusban, a Larvik elleni meccsen arra a jelenetre amikor Broch és ő együtt hozták fel a labdát már az ellenfél térfelén, majd Hársfalvi Juli udvariasan megállt és hagyta, hogy Broch fejezze be az akciót, pedig futnia kellett volna végig, mert így aztán még helyzet sem lett az egészből. A szerénység a kézilabdapályán ritkán fizetődik ki, valamivel több rámenősség neki is a javára válna.

Puhalák Szidónia először a Rosztov elleni hazai BL-meccsen hívta fel magára a figyelmet, amikor Korsós sérülése után váratlanul be kellett állnia és húsz perc alatt szemtelen magabiztossággal lőtt három gólt szélről Lundénak (igaz, egyszer vonalra lépett). Ugyanezt megismételte a Larvik ellen is februárban. Annak idején 17 évesen már tudtuk róla, hogy nagyon technikás, sokszor figyelmetlen és vonalra lép, gyakran sérült és hagy ki meccseket. Most, 21 évesen Győrben is láttuk, hogy milyen technikás, sokszor most is vonalra lép és gyakran hagyott ki meccseket is, mert sérült volt vagy beteg. Négy év alatt nem sok minden változott, és úgy látszik, az ETO-ban sem tudják igazán, mit is gondoljanak róla, mert a következő szezonra – biztos, ami biztos – igazoltak mellé egy másik fiatal játékost, Fodor Csengét.

Különben is, ez a balszél szeptembertől nem lesz ugyanaz a balszél: Görbicz Anita érkezésével már nem a fiatal játékosok próbaterepe lesz ez a poszt. Korsós Dorina két évre Németországba, Metzingenbe igazolt, Hársfalvi Juli Debrecenbe megy kölcsönbe és hogy az új bajnoki évben mennyi lehetőséget kap majd Görbicz mögött a két fiatal szélső, az még a jövő zenéje. Könnyen lehet, hogy egy igencsak szűk esztendő következik, legalábbis azoknak, akik fiatal játékosokat szeretnének látni Győrben – a pályán, és nem a kispadon.

---

FTC-Rail Cargo Hungaria

Túl sok jót a Ferencvárosról sem mondhatunk, ha a fiatalokról szólunk. Mészáros Rea az előző években védekezésben kihagyhatatlan játékosnak számított a Népligetben, ez a helyzet azonban alapjaiban változott meg Snelder érkezésével. Nem mintha a holland légiós annyival jobb védőjátékos lenne, mert erről szó sincs – ő az NB I legtöbbet szabálytalankodó játékosa, akit minden meccsen átlagban egyszer ki kellett állítani. De az kétségtelen, hogy támadásban nem kell cserélni, ezért eleve helyzeti előnybe került Mészárossal szemben.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy Elek Gábor – a német Steinbach korábbi viszontagságaiból okulva – mindent megtett azért, hogy Snelder jól érezze magát a csapatban, aminek része volt az is, hogy nem cserélte őt le. Így aztán Rea általában a mérkőzések utolsó harmadában került pályára, kapott rend szerint tíz percet, és a mutatott formától függetlenül jöhetett is vissza a kispadra, nem számított az sem, ha a holland légiós elöl kirívóan gyenge formában volt (például a Budućnost ellen a visszavágón, vagy a CSM ellen idegenben).

A Siófok elleni bajnokin Snelder huszonöt percig gyakorlatilag megjátszhatatlan volt, Elek Gábor azonban bízott benne – vagy bízott abban, hogy a többiek úgyis hozzák a meccset –, ezért nem cserélte le. Később a holland belejött a játékba, de mikor kapott hasonló helyzetben Mészáros huszonöt perc bizalmat...? A Vác elleni bajnokin Snelder csak támadásban volt fent, itt aztán Reának még a Fradi tizenkét gólos vezetésénél is le kellett rohannia, hogy ő be tudjon állni.

Négy éve, amikor a zöld-fehérekhez került, Mészáros valószínűleg azt remélte, hogy néhány védekezésben eltöltött bajnoki szezont követően majd támadásban is bizonyíthat, és ezzel újra igazi beállós lehet. Ennek azonban pont a fordítottja történt, és most oda jutottunk, hogy nemhogy támadásban, de már védekezésben sincs rá igazán szükség. A jelenlegi helyzetben a legjobb, amit tehet, biztosan nem az, hogy az FTC-ben marad.

Első ránézésre sokkal jobb kilátásai voltak a NEKÁ-ból visszatérő Monori Orsinak, aki Zácsik Szandra váratlan kiválását követően egyedül maradt balátlövőnek a bajnokság kezdetén. Az első meccsen, Budaörsön valóban a csapat egyik legjobbja volt, de csak néhány hét kellett ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon és Monori Orsi a cserepadra kerüljön. Többféle oka is lehetett ennek: a fiatal átlövő védekező játékában Elek Gábor láthatóan nem bízott, ráadásul Monori sérülékenynek is tűnt (két kisebb sérülés következtében több őszi bajnoki meccset is ki kellett hagynia, de később már nem voltak ilyen problémák vele).

Mindenesetre nagyon hamar, már október elején igazolt a Fradi a posztjára egy montenegrói játékost, Jovanović-ot, akivel – éppen mivel hosszú lábadozás után tért vissza – „türelmesnek kell lenni”, ahogy Elek Gábor mondta. Ugyanezt a türelmet Monori Orsi nem kapta meg, és ezután már csak minimális játékidőre számíthatott, általában öt-hat percekre a bajnoki meccsek végén. Ilyenkor szinte azonnal gólokat akart lőni: a Debrecen ellen például rögtön betalált egy egészen fantasztikus csel után és a Békéscsabának is lőtt két gólt három perc alatt.

Az alsóházi csapatok ellen húsz-huszonöt percekre is beküldték, ezeken a meccseken kettes poszton védekezett is, méghozzá jól. Ez felveti azt a kérdést, hogy vajon nem lehetett volna-e belőle tavaszra egy megbízható cserejátékos, meccsenként tizenöt-húsz perces játékidővel (végülis, mint kiderült, Jovanović sem volt képes ennél többre...). Vagy kölcsönbe lehetett volna őt adni, de tavaly a Fradi csak a másodosztályba volt hajlandó őt elengedni (a NEKÁ-ba), idén meg nem adta oda a Dunaújvárosnak, amelyik januárban vitte volna. Helyette maradt a kispad, a junior csapat és az
NB I/B. Egészében véve nehéz megszabadulni attól a gondolattól hogy Monori Orsi felnőtt karrierjének első két évét a Fradi tönkretette, tudatosan vagy nem, ki tudja...

Az FTC másik kölcsönből visszatérő játékosával, Faluvégi Dorottyával (közismertebb nevén Csibével) Elek Gábor jóval türelmesebbnek bizonyult, bár vele végképp nem volt könnyű dolga. Az ő esete kicsit olyan, mint amikor egy rivaldafénybe kívánkozó sztárt kell rászorítani arra, hogy érje be inkább a háttérénekesek jóval szürkébb életével, azaz – lefordítva mindezt a kézilabdázás nyelvére – rávenni őt a pontos, megbízható és gyakran unalmas szélsőjátékra. Ez Csibe esetében sem megy könnyen: felállt fal ellen sosem volt az igazi, és amikor ősszel két egymást követő bajnokin 2/10-es hatékonysággal (nem) lőtte be a helyzeteit (a Fehérvár és a Siófok ellen), saját maga is kétségbe esett. „Egész éjszaka nem aludtam. Csak forogtam álmatlanul: miért nem volt jó semmi sem amit csináltam...?” – mondta utóbb egy interjúban.

A BL-meccsek is felemásan sikerültek: az elsőn, Szkopjéban nem lépett pályára, Lipcsében két helyzetet szélről kihagyott, egyet indulásból viszont belőtt. A Vardar elleni visszavágón két gyenge lövés után egyszer betalált, januárban Metz-ben viszont megtáltosodott és negyven perc alatt mindhárom helyzetét gólra váltotta. A THC ellen márciusban az utolsó percben tudott összehozni egy hetest, ami belemenés is lehetett volna (nem először fordul elő, hogy Csibe bevetődésnél majdnem szemből ütközik az ellenfél védőjátékosával). Az FTC-Budućnost meccsen sem volt túl magabiztos, a második félidő elején a játékvezetők nem kis meglepetésére csak azért leállt egy akcióval – bár a bevetődést már elindította és nem volt előtte védő –, mert a csarnokban összegerjedt két mikrofon.

A CSM elleni negyeddöntőben a visszavágón kapott szerepet, itt szünet után állt be 17-17-nél és hét perc alatt három helyzetet is kihagyott. A BL-sorozatot követően viszont formába lendült, és az utolsó négy – immár tét nélküli – bajnoki meccsen 19 gólt lőtt, ami majdnem az egyharmada az egész éves teljesítményének (67 gól). Mégis, ami a nézőkben leginkább megmarad Csibe idei akcióiból, az nem más, mint az a bizonyos egészen rendkívüli faultos labdaszerzés félpályánál, amit Podgoricában láttunk tőle. Ha osztályozni kellene, Csibe most is az interjúkban a legjobb, utána az extra, trükkös megoldásokban, aztán a kézis PR-ban és végül a szélsőjátékban. Ezen a sorrenden a jövőben változtatnia kell, ha kézilabdázóként valóban komoly tervei vannak.

Háfra Noémit és Márton Grétát a Ferencváros kölcsönadta az MTK-nak, róluk majd ott írunk hosszabban.

---

ÉRD

Egy éve a bajnoki szereplést értékelő interjúban Szabó Edina arról beszélt, hogy itt az ideje Érden az utánpótlást megújítani. „Most jött el az a pillanat, amikor átalakítjuk (úgy), hogy ... élsport-utánpótlás legyen...” – fogalmazta meg a célokat az idei szezonra. Persze az eredményekre egy-két évig várni kell: a junior és az ifjúsági csapat egyelőre maradt az alsóházban (de a juniorok legalább már nem az utolsó előtti helyen). Ezzel szemben az, hogy a serdülők a kiemelt serdülő bajnokságban a 24 csapat közül a 24. helyen végeztek, azért némileg fejbekólintó hír és a szakmai munka minőségével kapcsolatban is felvet néhány kérdést...

Szabó Edina egy éve arról is beszélt, hogy Szabó Laurából akár felnőtt válogatott is lehet, persze ehhez – ezt már mi tesszük hozzá – az kell, hogy előtte felépítsék őt a bajnoki meccseken. Ez nem tűnik könnyű feladatnak: Szabó Laura tavaly nyáron egy kudarcos junior világbajnokságról érkezett vissza az alapozásra és ősszel jelentős súlyfelesleg is volt rajta. Így aztán védekezésben gyakran lemaradt a támadó játékosokról és elöl sem tudott elég gyorsan helyzetbe kerülni a védők között. A hetesek értékesítésében – ami korábban erősségének számított – leromlott a teljesítménye, idén már csak 77%-ban volt eredményes, ami nem több, mint az NB I-es átlag...

A kétbeállós játékot, ahol ő és Gulyás Vanda kapott volna elsősorban szerepet, Szabó Edina végül alig próbálta ki éles helyzetben – a Dunaújváros elleni EHF-kupa visszavágón is csak az utolsó negyedórában került erre sor, amikor az Érd továbbjutása már régen eldőlt. Így aztán Szabó Laura leginkább hármas védőként kapott lehetőséget, meccsenként öt-tíz perceket, ilyenkor támadásban is fent maradt. „Laura, bátran játsszál…” – mondta neki egyszer időkérésnél Szabó Edina, még mielőtt beküldte a pályára, és Laura valószínűleg bátor is lett volna, ha a meccs hátralevő hét percében labdát kapott volna. Így azonban aligha lesz jövője az Érdben, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a válogatott beállósa van előtte a poszton. Szabó Laurának húszévesen minél több játékidőre lenne szüksége, de erre egy másik csapatban lenne igazán esélye.

Új fejleménynek számít, hogy úgy tűnik, az Érd az idei évtől kezdve kész átvenni fiatal játékosokat az ETO-tól kölcsönbe, és remélhetőleg megfelelő játékidőt is ad majd nekik. Így került a csapatba elsőként Kiss Niki januárban. Tehetséges balkezes átlövőből soha nincs elég, ezért Kiss Niki sikereire tavaly Mosonmagyaróváron sokan felfigyeltek. Ezek a sikerek szeptembertől nem folytatódtak: az új edző már nem tartotta annyira fontosnak, hogy felépítse őt, így aztán egyre inkább háttérbe szorult a többiek mögött. Bár kezdőjátékos maradt, védekezésben folyton cserélték, ezért az MKC indításokra épülő támadójátékából kimaradt és a felállt fal elleni – jóval ritkábban eredményes – támadásoknál is kevés labdát kapott. Mindezt tetézte Lakatos Rita érkezése október végén, aki mindhárom belső poszton bevethető volt és úgy tűnt, hogy jobbkettőben is ő kap majd inkább lehetőséget.

Ezután nem sokkal Kiss Niki megsérült, majd januárban már Érden folytatta, ahol az első komoly meccsén, a Dunaújváros ellen negyed óra alatt mindjárt három gólt is lőtt. Amikor Krpež kidőlt a sorból, néhány meccsre átkerült jobbszélre, bár az Érdnek láthatóan nem volt elképzelése arról, hogy ott mihez kezdjen vele. Visszahozták jobbkettőbe és egyre jobban formába lendült, a Debrecen, az MTK és a Budaörs ellen is nagyjából harminc percet kapott, lőtt mindegyiknek három-négy gólt és védekezésben is – különösen labdaszerzésekben – egyre hasznosabb lett a játéka. (Érden amúgy kettes poszton, Krpež mellett védekezik, ami nem könnyű feladat...)

Az ETO ellen negyed óra alatt egyszer volt eredményes indulásból (González 45 percet volt fent, de ő is csak kétszer talált be). Az utolsó három bajnoki meccsen aztán alig kapott összesen fél óránál több játékidőt, ami némileg kellemetlen meglepetés így befejezésül. Egészében véve Érden sem volt többet pályán Kiss Niki, mint előtte Mosonmagyaróváron, és gólt is éppen annyit lőtt mérkőzésenként, mint a korábbi csapatában, így egyelőre az áttörés még nem következett be, már ami a játéklehetőséget illeti. Reméljük, majd a következő szezonban...

Az Érd saját fiatal játékosai közül a beállós Gulyás Vanda leginkább február-márciusban kapott lehetőséget, amikor Krpež sérülése miatt szükség volt rá néha jobbszélen (ahonnét be tudott jönni alkalmanként második beállósnak). Ő amúgy két éve Szegeden, egy, az NB I-be frissen feljutott csapatban hívta fel magára először a figyelmet és került onnan Érdre. Itt aztán leginkább a kispadon várta, hogy valamikor ő is komolyabb szerepet kap majd beállóban Kisfaludy mögött. De hiába, így szeptembertől egy, az NB I-be frissen feljutott csapatban, Kecskeméten folytatja (kölcsönben). Ugyanezt az alsóház-Érd-alsóház karrierívet járta be Fekete Bozsana is, aki két év után került vissza most a Vasasba.

A balszélső Takács Kitti és az irányító Vajda Luca még rosszabbul jártak, ők percekre álltak be csak, bár utóbbi az Újváros ellen februárban nyolc perc alatt lőtt egy látványos gólt és hamar kiharcolt egy hetest is, ezzel bizonyítva, hogy többször is szerepet kaphatott volna. Szeptembertől már a másodosztályban folytatja…. Mivel Barján Bia visszamegy Vácra, ez egyben azt is jelenti, hogy a klub két évvel ezelőtti négy fiatal igazolása most a szezon végén – különösebb érdi sikerélmények nélkül – mind távozott.

---

Dunaújvárosi Kohász KA

Klujber Katrin tizenhét évesen lett a Dunaújváros első számú jobbszélsője tavaly novemberben, de ez már akkor is szinte rendjén valónak tűnt. Ismerve Klujber fantasztikus tehetségét, tudni lehetett, hogy magabiztosan megoldja majd ezt a posztot, és ez így is történt. Szélen és átlövőként is megállja a helyét, irányítani is tud, jó heteslövő, felállt falban és zavaróban is megbízhatóan védekezik. Bár még csak juniorkorú, de máris a csapata egyik legjobb góllövőjének számít, ezen kívül jobbszélen ő volt a felnőtt NB I leggólerősebb magyar játékosa. Klujber Keti az utóbbi tíz év egyik legnagyobb tehetsége, ez kétségtelen. Az egyetlen kifogásolni való a játékával szemben talán az lehet, hogy Dunaújvárosban nagyon hamar kapott szabad kezet, határozottabb edzői iránymutatás valószínűleg a mostaninál is többet ki tudna belőle hozni úgy, hogy még inkább felerősítené a játékában azokat az elemeket, amelyekben igazán kiváló. Persze ő szinte mindenben jó, és akár háromposztos balkezes játékosként is elképzelhető két-három év múlva.

Ez volt a jó hír Dunaújvárosból. A többi már mind rossz, legalábbis ha a fiatal játékosokról beszélünk... írtuk ezt tavaly. De ezt akár most is írhatnánk. Vegyük például Termány Rita vesszőfutását ősszel. A tehetséges balátlövő az MTK-ból, kölcsönből jött vissza azért, hogy az újonnan igazolt horvát Mičijević-csel megoldja ezt a posztot. Lévén mindketten fiatalok – fél év különbség van köztük –, ezért mindkettőt fel is kellett építeni egyben, amihez nagyjából ugyanannyi játékidőt kellett volna kapniuk. Ez azonban nem így történt, a pálya már a bajnokság kezdetétől fogva a horvát légiós irányába lejtett.

Mindjárt az első meccsen, az MTK ellen Mičijević negyvenöt percig volt fent (és lőtt két gólt), Termány Rita tizenöt percig (és lőtt két gólt). Utána a Fehérvár ellen Mičijević már ötvenkét percet kapott (lőtt három gólt), Termány Rita nyolc percet, és azt is két részletben (lőtt egy gólt). A Siófok ellen Mičijević elég tanácstalanul téblábolt elöl, az első félidőben be sem talált. Amikor a 21. percben másodszor adott el egy passzt, ezt már Zovko is megelégelte, és beküldte helyette Termány Ritát, akit azonban hamar kiállítottak. Ezzel úgy tűnik, végzetes hibát követett el, mert ezt követően már nem küldték vissza, és a második félidőben újra csak Mičijević volt a pályán.

Mivel Termány így összesen fél perc játékidőt kapott, még úgy is, hogy Zovko nem volt megelégedve Mičijević-csel, négy bajnoki meccs elég volt ahhoz hogy kiderüljön, a horvát edző a horvát játékossal akar mindenáron bizonyítani. A furcsa mindössze az, hogy ez a látványos (és indokolatlan) diszkrimináció – két hasonló korú és képességű játékos között – a fiatal magyar játékos kárára itthon, Magyarországon történt. Termány Rita formája és önbizalma ilyen mértékű mellőzés után persze már nem volt az igazi, és újra felvetődött hogy visszakerül kölcsönbe az MTK-hoz. Előtte az ETO elleni bajnokin, november elején végre kapott lehetőséget: itt 40 perc alatt öt gólt lőtt és adott két asszisztot is, azaz a 25 újvárosi gólnak majdnem az egyharmadát ő hozta össze. Ezután a decemberi szünetben átkerült az MTK-ba, ahol aztán tavasszal sokszorosan bizonyított, és ahol 17 meccsen lőtt 84 akciógóljával az NB I negyedik legjobb góllövője lett, Triscsuk Krisztina, Samira Rocha és Estelle Nze-Minko mögött.

Hornyák Betti a NEKÁ-ból érkezett Dunaújvárosba, és az ő bajnoki éve sem volt sikeres. Ősszel Zovko még hajlandó volt beküldeni őt – Termány Ritával ellentétben – bajnoki meccseken, vagy azért, mert tényleg látott benne fantáziát, vagy azért, mert ő Mičijević-re nem jelentett veszélyt, ezért aztán bátran be merte cserélni... Ennek ellenére már kezdettől fogva látszott, hogy nem találja a helyét a csapatban, igen bátortalanul mozgott a pályán, mindenféle önbizalom nélkül.

Az első jó meccsére januárig kellett várni, amikor a Fradi ellen piros lappal kizárták a játékból Szalai Babettet: így felszabadult az egyik belső poszt és felszabadult Hornyák Betti is. Nyolc perc alatt lőtt egy klassz gólt átlövésből, adott egy nagyon jó hosszú passzt jobbszélre Klujbernek (ebből is gól lett) és volt még lerohanásból is egy ziccere. Február elején az Érd ellen is biztatónak tűnt a játéka, de ezen a meccsen is látszott, hogy a többiektől nem sok labdát kap, még akkor sem, ha hosszabb ideig fent van támadásban.

Nem sokkal később visszatért sérüléséből Mičijević, majd György László lett az új edző és ezt követően Hornyák Betti már csak minimális játékidőt kapott. A helyzet oda jutott, hogy a májusi, Fradi elleni kilencgólos győzelmet hozó bajnoki mérkőzés idejében már nem is Újvárosban, hanem Budapesten, a macedón junior válogatott ellen lépett pályára. Szóba került kölcsönadása egy skandináv vagy egy magyar csapatnak, végül azonban a szerződés közös megegyezéssel történő felbontása mellett döntöttek.

Mivel (ahogy ő maga mondta) az edzőtől nem kapott visszajelzést arról, hogy mi a játékával a probléma, ezért mi is csak találgathatunk. Egyrészt hiányzott a klub részéről a koncepció arra nézve, hogy melyik poszton is építsék őt be a csapatba (inkább csak csereként küldték be hol ide, hol oda, aztán már sehova) és ezért jól körülhatárolt célokat sem tűztek ki elé, ami orientálhatta volna. Másrészt maga Hornyák Betti is beszélt arról, hogy hajlamos „túlgondolkodni a dolgokat”, ezért valószínűleg az új csapatában valamiféle személyre szabott mentális felkészítésre lett volna szüksége, amit azonban nem kapott meg.

A Dunaújváros többi fiatal játékosa sem tudhat sokkal sikeresebb évet maga mögött, mindössze Csapó Kyra a kapuban (Oguntoye sérülése után), és Molnár Beatrix kapott több lehetőséget, igaz, hogy ő a balszélen hibát hibára halmozott és az utóbbi évek legkevésbé meggyőző újonc szélsője volt az NB I-ben. A beállós Gindeli Panna, bár hiányposzton szerepel, csak percekre állt be, és a kapus Pálinkás Vikivel együtt inkább az Újváros fiókcsapatában, a másodosztályú Szekszárdban mutathatta meg, hogy mit tud (ami az ő esetükben egyértelmű visszalépést jelentett).

Az átlövő Kemény Dórát négy bajnoki meccsre nevezték ebben a szezonban, ígéretesnek tűnt a játéka, de az FTC elleni MK-elődöntőn megsérült és ezután több mint fél évre kidőlt a sorból. Grosch Vivi novembertől a csapat második számú jobbszélsőjévé lépett elő, de így is alig kapott lehetőséget, mert Klujber még részleges bokaszalag-szakadással is végigjátszotta a meccseket májusban... „Volt néhány ígéret, ami nem teljesült, ezért eljöttem” – fogalmazta meg Gindeli Panna egy interjúban a szezon végén, és ezt nem kevés – az utóbbi években Dunaújvárosban megforduló – fiatal játékos nevében is mondhatta volna.

Dán Róbert

© handball.hu