- Ha így folytatod, szépen lassan szárnyad fog nőni, annyit repülsz!
- Ne is mondd, az utóbbi időben tényleg állandó repültem. Főleg Barcelona és Budapest között, amit persze nem bántam.

- Van már törzsutas kedvezményed?
- Nincs, fapadosoknál szerintem nem adnak, én pedig azokkal repülök.

- Most egészen más felé veszed az irányt, Koppenhágába készülsz. Milyen érzésekkel utazol el?
- Leginkább a fáradtságot érzem, csütörtök éjszaka értem haza Spanyolországból, azóta másból nem állok, mint reggeltől estig a költözést intézem. Felszámoltam az itthoni lakásomat, pakoltam, csomagoltam, készültem a dániai életre. Szombaton éjszaka még az autópályán bizniszeltem Siti Esztivel, aki csapattársam lesz az FCK-nál, és most volt olyan jó, hogy kivitte kocsival három bőröndömet. Szóval nem unatkoztam egy percet sem.

- Erre a témára még visszatérünk, most azonban szeretném, ha beszélgetnénk a mögöttünk hagyott szezonról, hiszen tőled még nem hallhattak a szurkolók egy, úgymond, összegzést.
- Olyan régen volt, hogy már nem is tudok egykönnyen beszélni róla. Azóta túltettem magam a sikertelenségen. Mióta én a Dunaferrnél voltam, azaz 2000. óta, nem telt el úgy szezon, hogy ne nyertünk volna legalább egy trófeát. Ez idén megtörtént, és egy kicsit bánt is, hogy így kell elbúcsúznom Újvárostól. A legfájóbb talán a bajnoki cím elvesztése, a Magyar Kupán már túlvagyok, azt már éppen elégszer átbeszéltük mindenkivel. A bajnokság elvesztése főként azért fáj, mert nem szakmai okokra vezethető vissza, hanem egy zöld asztalnál született, vitatható döntésre. Úgy érzem, ezt a bajnokságot meg kellett volna nyernünk, azzal együtt is, hogy az utolsó mérkőzést elvesztettük. Mindenki úgy állította be, hogy az a győri meccs a bajnoki döntő, holott nem az volt, csak egy fontos bajnoki, az igazán fontos kérdéseknek pedig akkorra már el kellett volna dőlniük. Sőt, igazából még az is belefér, hogy kikapjunk Győrben, mert ott ki lehet kapni.

- Az viszont tény, hogy a szezon legrosszabb játékát produkáltátok a legfontosabb találkozón.
- Ez, sajnos, igaz. Tényleg pocsékul játszottunk, és nem nagyon találok rá magyarázatot. Nem is tudom, mikor dobtunk utoljára ilyen kevés gólt, és, mikor lőttünk utoljára ilyen rossz százalékkal. Azt pedig el kell ismerni, hogy azon mérkőzésen az ETO lejátszott minket a pályáról, sokkal jobbak voltak. Az persze várható volt, hogy hazai pályán egy ilyen fontos meccsen mindent megtesznek a győzelemért, arra viszont nem számítottunk, hogy nekünk ennyire nem fog menni a játék. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, ha az a meccs Újvárosban van, akkor mi nyertünk volna tíz góllal.

- Fáj, hogy így kell távoznod a Dunaferrtől?
- Nem, az, hogy nem nyertünk semmit az idén, nem fáj. Ami fáj, az sokkal fontosabb bármilyen trófeánál. Klucsár Anita elvesztését semmi sem tudta volna feledtetni. A magam részéről a tragédia után kicsit át is értékeltem a dolgaimat, más értéksorrendet állítottam fel, mint, amiben korábban hittem. A kézilabda és a siker persze továbbra is számít, de nem biztos, hogy a pályán elért eredmények a legfontosabbak az életben. Összességében, pedig nem nevezném sikertelennek a szezont. Főleg annak fényében nem, hogy a minden létező rosszat felvonultató januárban még azon gondolkodtunk, "úr isten, fogunk mi még tudni valaha csak a kézilabdával foglalkozni?". Ezek után karnyújtásnyira voltunk a két hazai elsőségtől, és eljutottunk a Bajnokok Ligája elődöntőbe, ami óriási fegyvertény, ismerve a mezőny erejét.

- Térjünk most vissza Dániába, igaz csak gondolatban. Tudod már, hogy alakulnak első napjaid, heteid az új otthonodban?
- Vannak információim, de korántsem tudok mindent pontosan. Az biztos, hogy amikor kiérek, a menedzserem, Bendó Zsolt és a klub egyik munkatársa fog várni, ők fognak kalauzolni kezdetben. Már vár egy lakás, ami az FCK egyik korábbi játékosáé volt, mostantól pedig az enyém lesz. Azt mondták, ha tetszik, maradhatok, ha mást szeretnék, akkor pedig nyugodtan kereshetek másikat. Ami a kézilabdát illeti, kezdetben nagyon lazának tűnik a felkészülés, ugyanis heti négy edzéssel fogunk készülni, ebben lesz futás, erősítés, minden. Az is biztos, hogy a szeptember 4-i bajnoki rajtig (idegenben a Horsens ellen – a szerk.) lesz két négynapos, illetve egy egyhetes edzőtábor Dániában valamint Norvégiában.

- Addig viszont még itthon is lesz jelenésed, hiszen augusztus 11-13. között Székesfehérváron és Balatonfüreden lesz a Pannon GSM Kupa. Ugye, láthat téged a magyar közönség?
- De még mennyire, hogy láthat! Természetesen itt leszek, már egyeztettem ez ügyben Németh András szövetségi kapitánnyal. Ezen a héten nem kell részt vennem az összetartáson, a kapitány is úgy látja jónak, ha most a kinti ügyeim elrendezésére figyelek. Viszont a kupára haza jövök!

- A Pannon GSM Kupa nyilván a világbajnoki felkészülés jegyében zajlik. Mit szólsz a sorsoláshoz?
- Azt hiszem, nem Angolára és Ausztráliára gondolsz, és nem is Szlovéniára. Mit mondjak, nem volt szerencsénk, hogy pont Norvégiával és Dél-Koreával sikerült egy csoportba kerülnünk. De hát, ez van! Az olimpia előtt azt mondtuk, szerencsénk van a sorsolással, aztán érmet sem nyertünk, azaz nem biztos, hogy jó egy gyengébb csoportban kezdeni egy világversenyt. A cél mindenképpen a csoportból való továbbjutás, illetve a minél jobb szereplés. Én egyáltalán nem vagyok pesszimista, sőt inkább bizakodó vagyok. Fiatal, de nagyon tehetséges, nagyon ambíciózus csapattal vágunk neki a vb-nek, szerintem benne van a gárdában egy sikeres szereplés. Azt pedig senki ne várja, hogy úgy menjünk egy világversenyre, hogy nem a győzelemre készülünk!

Forrás: palingerkatalin.com