Nulladik fázis: Szurkoló kerestetik!

Női kézilabda Eb, szokásosan ismét a legtöbb ember számára a lehető “legalkalmasabb” decemberben, mely ugye a legtöbb munkaadó és munkavállaló életében általában a legeseménytelebb hónap... Fejetlenség, hogy egyáltalán Macedónia rendezi-e meg, aztán kijönnek az iszonyú drága jegyárak... Minden adott ahhoz, hogy szurkolók tömege biztassa a megfiatalított magyar csapatot a “halál-csoportban"... Neten is toborozzuk a szurkolókat, különösebb siker nélkül. Aztán a már magát régen elkötelezett 4, azaz négyfős “táborral” vágunk neki az útnak, illetve inkább három főssel, hiszen piros laptopos sajtófelelősünk, Doomark, majd valószínűleg nem velünk fog üvölteni. Csak magában, időnként, hátat fordítva a meccsnek :) Ekkor még azért reménykedtünk benne, hogy rajtunk kívül mások is fontosnak érzik majd a helyszínen is a csapat mellé állni egy ilyen nehéz csoportban...

Első nap: Rövidgatyát hoztatok?

Hetfő esti pesti gyülekezőnk után kedd reggel neki is vágtunk a nyolc-kilenc órás, 800 km-es útnak. Természetesen téligumikkal, hólánccal, katonai ásóval, síbakancsokkal felszerelkezve indultunk neki a decemberi Balkánnak, ahol egyre melegebb, napsütéses idő üdvözölt minket (Dobro dosli), Belgrádnál már 18 fok. Ekkor már a “Messze vagyunk még?”-en kívül egyre többször hangzott el a már egy hónapja (szintén Szkopje felé, a Kometal - ETO BL-meccsre menet szintén hasonló időjárásban) is szállóigévé vált “Rövidgatyát hoztál?” költői kérdés. Ekkor kezdtük kapizsgálni, hogy a macedón zászlóba miért is került be a napocska :)

Amúgy érdekes volt látni Szerbiában, hogy itt még létezik közlekedési kultúra, az egysávos autóutakon automatikusan húzódtak le a kocsik, hogy középen elférjenek a gyorsabban haladók. Csodálkoztunk, naa, ritkaság! Aztán többszöri volán-cserék után már egyre több fogyott a hétvégén kajárpéci szurkolótársaink szponzorációjából kapott remek otellóból (“pekecből”), ezzel párhuzamosan egyre hangosabban szólt a Children of Bodom, és egyre többet integettünk a szembejövőknek, egyre indokolatlanabbul... A bor hatására Szkopje belvárosában már remekül működött az Ippi-GPS, Milán egy kisebb bakija után könnyen oda is találtunk a Vodno-hegy lábánál lévő panziónkba (Vila Ani), amely mind a szoba méretében, mind színvonalában tökéletesen beváltotta a hozzá fűzött reményeinket.

Gyors lecuccolás után máris taxival irány a Boris Trajkovszki csarnok (húzós taxi-díjaik vannak: a város túlvégére 120 MKN = 480 Ft, négyünknek), a nyitómeccsek azonnali megtekintése. Az igaz, hogy a D-csoportos meccsekre nem volt jegyünk, de a nagy fejetlenségben az A-csoportos jegyeinkről szóló e-mail meglobogtatása megtette hatását, simán bent is voltunk hamarosan. Kivéve egyetlen legális jegytulajdonosunkat, Tomit, a fotó-huligánt, ő fényképezőjével nem jutott át egykönnyen a sárga pulcsis biztonságiakon, kizárólag teljes muníciójának (4 elem) megfosztása után érezték magukat tőle biztonságban barátaink. Veszélyes alak... Bár ekkor még sör is kapható volt a csarnok büféjében (mint később kiderült, az Eb alatt utoljára), azért a biztonság kedvéért némi bort is szürcsölgettünk az első sorban, a tv-kamerákkal szemtől-szemben, hazai (tv előtt ülő) szurkolótársaink legnagyobb megelégedésére (legalábbis a kapott SMS-ek alapján). Hazafelé ismét luxus-taxit vettünk igénybe, ám ezúttal nem tudta a barátunk, hogy merre is van az arra (telefonos segítséget kért a diszpécsertől), és furcsa nyelvjárásunk örömére 500 dináros akciós árat próbált bevasalni rajtunk, ám végül rafkós magyarok lévén 100 dínárban maradtunk.

Második nap: Mi vagyunk a magyar tábor???

Reggelünket természetesen nem is kezdhettük másként, mint kézilabdás nagyjaink blogjainak átolvasásával, elemzésével és értelmezésével. Aztán ebből hagyomány lett, egy hétig versenyeztünk, ki lát előbb frissítést valamelyikben. A blogoktól jóllakottan, de egy villás reggelire kiéhezve ballagtunk le az étkezőbe, ahol a mindig lobogó kandalló mellett kicsit csalódottan néztünk az elénk rakott tálkák kínálatára: szállásadónk (Ana) nagyon figyelt a vonalainkra, krémsajt, keménytojás, lekvár, méz volt a menü, aztán ahogy később kiderült, hatszori visszataps következett minden reggel. Sebaj, szerencsére ez volt az egyetlen negatívuma a panziónknak, nagyobb bajunk soha ne legyen! Meg hát napközben azért figyeltünk a kalóriák pótlására. A belváros nevezetességéinek sorát gyorsan letudtuk, Szkopjének ez nem erőssége, de nem is ezért mentünk ugye. Sokkal inkább a kulináris örömökért, így bevetettük magunkat az október végi ETO-túránkon megismert Café Firenze-be (ami egyes körökben Café Venezia néven is ismert), ami később törzshelyünk is lett: süppedős fotelek, remek sör (Skopsko) és kávé (Illy), jelentős átvonuló hölgyforgalom, mi kell még? :)

Itt egyébként rendszeres fogadóórákat is tartottunk személyesen még nem, csak fórumokról ismert nemzetközi szurkolótársaknak. Így találkoztunk például Biba-val is, a Parma-fórumról ismert ohridi sráccal, akitől egyórányi eszme- és sálcsere úgy váltunk el, hogy örök harag, ha nem látogatjuk meg őt Ohridban, ha legközelebb arra járunk, és persze mi is meghívtuk őt kis hazánkba. A sörökre meg is éheztünk, át is tettük hát a székhelyünket (átverekedve magunkat az erőszakos parfümárusok hadán) a kőhíd túloldalán lévő egyszerű kis helyi étterembe, ahol mindössze csak annyi célt tűztünk ki, hogy minden helyi specialitást együnk végig. Mivel ebéledős törzshelyünk lett ezen intézmény is a hétre, kijelenthetjük: megcsináltuk!!! Ráadásul az Alexandrija borokat is sikerült végigkóstolni, ami szintén nagy bravúr, talán még a vendégkönyvbe is bekerültünk. Sőt, egyes bátor kollégák még a furcsa színű (Ouzo-szerű) Mastichát is megkóstolták, változó megelégedettségükre, és másnapi fejfájásukra. Azért azt is tegyük hozzá az egészhez, hogy két-háromezer forintnyi dínárnál soha sem fizettünk többet fejenként. Szép ország ez, szeretünk Macedónia! :)

No de végülis Eb-re jöttünk, vagy mi, irány hát a csarnok, hamarosan pályára lép válogatottunk Románia ellen! Fel voltunk szerelkezve drapikkal, meg nem is feltétlenül a felső sorokban lévő helyünkre akartunk ülni, így két órával a sípszó előtt kiértünk. Éééés ugyanezzel a lendülettel be is jutottunk a csarnokba, mindenféle jegyellenőrzés nélkül. A csarnok tárva-nyitva, épp eligazítás van valahol a csarnok mélyén a sárga pulcsisoknak. Akár két atombombával is besétálhattunk volna, de mi szolid ultrák vagyunk, csak egy dobot meg pár boros pekecet cipeltünk be, és ekkor elkezdődött zászlóink, drapijaink kálváriája. Jó szokásunk szerint a kamerával szembe, a középső korlátra kipakoltuk teljes kollekciónkat, és ettől meg is nyugodva el is foglaltuk a szerintünk nekünk járó szektort az alsó sorokban. Itt vígan ismerkedtünk, fényképezkedtünk fűvel-fával (például Bojannal, a magyar csapat kísérőjével, aki elvileg mindig nekünk akart szurkolni, csak meccsen már sosem láttuk, és Anával, aki barátnőivel elvileg minden estét a Kartelben, a város legjobb disco-jában töltött, bár mi ott végül sosem láttuk..), egyedül a sárga pulcsisok állandóan szürke pulcsis főnöke nem kedvelt meg minket, ő közvetlenül a Himnuszunk előtt (mikor máskor!) kiküldte ránk a kutyáit, hogy azonnal minden drapit, zászlót szedjünk le, különben kivezettet minket. Remek. Persze a logikusnak tűnő “Miért is?” - kérdésünkre nem jött értelmes válasz, főleg nem angolul. Eddigre amúgy ténnyé vált, hogy hármunkból, valamint egy nemesnádudvari és egy Dunaferr-szurkoló srácból fog állni a magyar “tábor”, bár végül utóbbi egészségügyi okok miatt a kamera-oldali tribünön landolt.

Szóval táborunk 25%-a (Milán) lett megbízva a nemes feladattal, hogy a meccs első pár percében helyezze át a portfóliónkat. Merthogy elvileg csak a hellyel volt bajuk, a tartalommal nem. Szóval a tv-ben még jobban látszó első pár sorba rakta a székekre Collega Milanese a textiliákat, amelyek természetesen csak egy félidőt maradhattak ott, túl egyszerű lett volna így az életünk. Majd megkoronázva akcióikat, sárga barátaink közölték velünk a következő ütközet (francia) himnusza alatt, hogy ne tartsuk fel ilyen magasra a magyar sálunkat, engedjük le csípő-magasságba... Azt hiszem, lehet, hogy a piros-fehér-zöld színekbe vésett “Magyar Kézilabda Válogatott” szavakat tarthatták veszélyesnek, bár nem kérdezték se tőlünk, se a magyar stábtól, se a jelenlévő magyar EHF-tagtól ennek fordítását. Persze lehet, hogy tudtak a fiúk magyarul, és saját maguk ítélték veszélyesnek a sál vizuális erejét, nem tudhatjuk... :)

Sajnos kikaptunk a románoktól, melynek okait mindenhol, még a mosdóban is kerestük (egyes delegáció-vezetőkkel együtt), de a kérdésekre, monológokra nem jött válasz, tovább kellett lépnünk ezen. A tor- és meccstúránk után hazafelé ballagván néhány doboz sörrel kívántuk (volna) szomjunkat oltani, mire érdekes információt közölt velünk éjfél körül az utcai boltos hölgy: alkoholt 19 óra után nem árusítanak az utcán. Jójó, mondtuk, láthatóan nem vagyunk helyi rendőrök, csak egy pár Skopsko-t kérünk, és már itt se vagyunk... Ám semmi magyaros kiskapu, extra borravalós lehetőség, furcsa módon be is tartják a szabályaikat, így kénytelenek voltunk a vacsoráig várni a sörrel, szerencsére az éttermekben ebből már nem volt gond...

Folytatás következik...