Laluska Eszter, a Ferencváros 19 éves, tehetséges játékosa az öt évvel idősebb bátyja, Balázs által kitaposott utat járja. Gyermekkorában testvérét követte a kézilabdapályára, majd mindketten fiatalon kerültek egy neves csapathoz. Balázs a Pick-Szegedben vált ismert kézilabdázóvá, húga pedig az FTC színeiben hívhatja fel magára a figyelmet. Eszter a spanyol Ademar Leónban játszó bátyjához hasonlóan válogatott karrierről álmodik, s egyszer ő is szívesen élne a mediterrán országban. A - nem mellékesen másodéves joghallgató - átlövő leghőbb vágya azonban, hogy bebizonyítsa, jogosan igazolta le a magyar női kézilabda egyik legpatinásabb klubja.

A Laluska famíliában törvényszerű volt, hogy a gyerekekből kézilabdázó lesz?

Laluska Eszter: A kézilabdának ugyan nincs, de a sportnak nagy hagyománya van a családunkban. Édesanyám kosárlabdázott, apukám pedig futó volt. Az általános iskolában először a bátyámra figyeltek föl, nem sokkal később pedig én is csatlakoztam hozzá. Igazából sok beleszólásom nem volt a dologba, a nevelőedzőm ugyanis arra, akiben egy kis tehetséget látott, nagyon odafigyelt. Hamar komollyá vált a sport az életünkben, Balázsnak ott volt a Pick, amelynek már a serdülő csapatánál komoly képzést kapott. Én sem panaszkodhattam, 12 évesen, amikor még alig tudtam valamit erről a játékról, az NB II-ben találtam magam, tizenhárom és félévesen pedig már NB I/B-ben szerepeltem. Ahhoz képest, milyen fiatal voltam, sokat játszottam, s a felnőttek között gyorsan és sokat tudtam fejlődni.

Egyenes és tudatos út vezetett Szegedről Budapestre?

Eszter: Tulajdonképpen igen. Miután azt tanácsolták nekem, hogy a további fejlődésemhez több és komolyabb edzésmunkára van szükségem, tizenhat évesen anyukámmal Pestre költöztem, és a Bp. Spartacus kézilabdázója lettem. Az ott töltött két és fél év alatt párhuzamosan játszottam az ifiben és a felnőttben.

Miközben már a Ferencvárosba vágytál?

Eszter: Nem mondom, hogy mindenáron a Ferencváros játékosa akartam lenni, egyszerűen vártam egy lehetőségre, amelyet végül tavaly a Fraditól kaptam meg. Sokat vacilláltam, maradjak vagy menjek, az azonban látatlanban is vonzó volt, hogy Németh András személyében az ország legjobb edzőjével dolgozhatnék. Az első népligeti edzések után bizonyossá vált, hogy jól döntöttem. Tavaly sajnos egy sérülés következtében nem tudtam megmutatni, mire vagyok képes, idén nyáron pedig a junior világbajnokságról eléggé lestrapálva érkeztem vissza a klubhoz. Remélem, hogy a jövőben képes leszek segíteni a csapatot, az mindenesetre megnyugtat, hogy az edzőm jelezte: bízik bennem.

Gondolom, időközben megszoktad a fővárosi életet is...

Eszter: Anyukám, érthetően, nem engedett el egyedül Pestre, mondván, túl fiatal vagyok, ezért költözött ő is velem. Ez nekem egy nyugodt, kényelmes hátteret jelent. Eleinte nagyon féltett, de mára mindketten megszoktuk Pesten az életet.

Vidéki lányként mit kedvelsz, és mint nem szeretsz a fővárosban?

Eszter: Szeretem, hogy minden egy helyen van. Itt nem lehet unatkozni, mindig van hová menni. Nem kedvelem viszont, hogy túl nagy a város, rengeteg időbe telik egyik pontból a másikba eljutni. Azt sem szeretem, hogy nagy a tömeg, ráadásul az emberek lehajtott fejjel közlekednek és szomorúak. Ehhez képest otthon, Szegeden az emberek nyugodtan sétálnak az utcákon, mosolygósak és boldogok. Számomra az jelenti az igazi kikapcsolódást, ha egy-két hétvégén hazalátogatok, sétálok egy kicsit a kedvenc utcámban és beülök egy hangulatos kávézóba.

Apropó otthon! Hogyan tudtok egymás karrierjére figyelni a nyáron Spanyolországba szerződött bátyáddal?

Eszter: Telefonon vagy az internet segítségével rendszeresen értekezünk. A telefont szeretem jobban, az mégiscsak személyesebb. Amikor meccs után hívjuk egymást, akkor kézilabdázunk egy kicsit, de mindig is arra törekedtünk, hogy a beszélgetéseinket ne a szakma határozza meg.

Ezek szerint nem ti vagytok egymás fő kritikusai?

Eszter: Fő kritikusaink a szüleink, ők aztán szeretik kielemezni a meccseinket! Apukám elfogultabb, anyukám viszont keményen kimondja a véleményét. Bár mostanában már enyhült, ma már inkább csak biztat. Rájött, hogy nem kell még egyszer elmondania nekünk, hogy mit rontottunk el.

Idén kinőttél a junior korosztályból. Az utánpótlás-eredményeiddel elégedett vagy?

Eszter: Nincs hiányérzetem. Van egy ifi Eb-bronzémem, és egy junior vb-4. helyem. Bár a nyári junior vb-ben benne volt egy döntő lehetősége, azt hiszem, így sem kell szégyenkeznünk, hiszen a mezőnyből magasan kiemelkedő oroszoktól kaptunk ki az elődöntőben. Bár az utolsó meccseken már mindenki a végső energiatartalékait mozgósította, mindennel együtt nagy élmény volt a csehországi világbajnokság. Annyira sajnálom, hogy véget ért ez a korszak, mert tényleg nagyon jó kis csapat jött össze. Ettől kezdve már nem csapattársként, hanem ellenfélként találkozunk a pályán a lányokkal, s próbálunk egy kis csibészséggel túljárni a másik eszén.

Kívülről úgy tűnik, az átalakult Ferencvárosban is jó a hangulat...

Eszter: Ez belülről is így van! Nagyon egységes a Fradi, s az olyan sikerek, mint a Dunaferr elleni győzelem, csak még jobban összekovácsolják, megerősítik a csapatot. Nem mondom, van némi hullámzás a játékunkban, de a csapategység sokat segít abban, hogy átlendüljünk a holtpontokon. Az is szerencsés, hogy emberileg egymáshoz jól passzoló játékosokból áll a Ferencváros, rutinos és fiatal egyaránt jól érzi itt magát. Én, ha nem muszáj, jó pár évig nem szeretném elhagyni a klubot.

A testvéredhez hasonlóan te is szívesen kipróbálnád magad néhány év múlva külföldön?

Eszter: Miért ne? Szívesen játszanék én is Spanyolországban! Bár a sport annyira kiszámíthatatlan, hogy lehet, minden, amit tervezget az ember, csak álmodozás marad.

Miről álmodozol?

Eszter: Először is arról, hogy végre bizonyítani tudok a Ferencvárosban, második lépésként pedig stabil, megbízható alapemberévé szeretnék válni. Ezután talán a válogatottba is bekerülök... Mondhatnám, hogy olimpiai bajnoki címről álmodom, de ahogy említettem, egy csapatsportban elért sikerhez annyi mindennek össze kell jönnie.

Mit teszel a kiszámíthatóbb jövő érdekében?

Eszter: Tanulok. A szegedi József Attila Tudományegyetemen vagyok másodéves joghallgató. Levelező tagozatra járok, így csak havi három nap elfoglaltságot jelent az egyetem. A lényeg azon van, hogyan teljesítek a vizsgaidőszakban. Az első évemből még két szigorlatom hátravan, remélem, decembertől már százszázalékosan a másodéves anyagra tudok majd koncentrálni. Lassan megtanulom azt is, hogyan kell tanulni. Bár mindig azt érzem, minden idő kevés ahhoz, hogy tisztességesen felkészüljek. A vizsgaidőszakban még enni is alig tudok, mert elfecsérelt időnek érzek minden tanuláson kívüli tevékenységet.

A jog mely területén dolgoznál szívesen?

Eszter: Nem tervezek ennyire előre. Elsődleges célom, hogy elvégezzem az egyetemet, a jogot pedig azért választottam, mert úgy gondolom, bármi történik, egy jogi diplomával a zsebemben túl nagy baj nem érhet. Tisztában vagyok azzal, hogy sok ma a diplomás munkanélküli, de bízom abban, hogy jogászként jobb eséllyel indulok majd a civil életben.

Tizenkilenc éves korod ellenére nagyon megfontoltnak tűnsz. Tényleg ennyire más vagy, mint a sportoló kortársaid?

Eszter: Van, amiben ugyanolyan vagyok, mint bármelyik tizenkilenc éves lány. Ha időm engedi, én is eljárok szórakozni. Vannak viszont dolgok, amelyekben talán nem egyezik az ízlésem a kortársaiméval. Szerinted cikinek gondolják majd, ha azt olvassák, hogy a kedvenc filmem a Csinibaba, a színészek közül Koltai Róbertet és Reviczky Gábort kedvelem legjobban, és Ákos, valamint a Kft. zenéjét hallgatom? A telefonom is a Kft. Elizabeth című számának hangján szólal meg.

Pircs Anikó
(SZTÁR Sport)