Név: Kenyeres Fanni
Poszt: Balszélső
Mez: 10
Születési hely: Salgótarján
Születési idő: 1978.10.01.
Testmagasság: 174 cm
Válogatottság: 16
Korábbi klubjai: Spartacus, Vasas
Eredmények: VB: 9. (1997), bajnoki 4. hely

- Jelenlegi klubod honlapján olvasható, hogy az Óbudai Goldberger csapatában kezdtél kézilabdázni. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a sportágat választod?

- Igazából atletizáltam, művészi tornáztam, és kézilabdáztam egyszerre. A művészi tornával kezdtem, ehhez jött az atlétika. Ezt a kettőt párhuzamosan csináltam két évig. Harmadik osztályos voltam, mikor az iskolában beindult a kézilabda, ebben egy iskolás-bajnokságban indultunk. Igazából a művészi tornához elkezdtem nőni. Hetedik osztályos koromig csináltam, de ekkor már első osztályosokkal is foglalkoztam tömegsport jelleggel. Tanítás előtt, és tanítás után, mikor hogy alakult, hogy volt rá lehetőség. Ebben az időszakban korán keltem, mert az edzések reggel hattól voltak. Utána az atlétikát, és a kézilabdát egyszerre folytattam, de hetedikben már a Goldbergerben kézilabdáztam, ami akkor egy nagyon jó nevelő egyesület volt. Ekkor átkerültem a Kerékutcai Általános Iskolába, ahová azokat a kézilabdás gyerekeket gyűjtötték, akik ebben az egyesületben játszottak. Itt sportosztályba jártam, és mivel ez egy elit iskolának számított elég nehéz volt összeegyeztetni a tanulást, az atlétikát, és a kézilabdát. Atlétikában diákolimpiát nyertünk, egyéniben pedig országos második lettem. Ekkor azonban valahogy úgy alakult, hogy a két sportág egyszerre már nem ment az iskola mellett. Ebben az időben már serdülő válogatott voltam, később meghívtak az ifi válogatottba, így aztán egyértelmű volt, hogy a kézilabdát választom. Ettől kezdve a kézilabda a tanulás mellett elég fontos szerepet kapott. Tulajdonképpen ehhez alakítottam az iskolát is meg az életemet is.

- Te határozottan, céltudatosan éled az életedet, mióta megismerkedtél a kézilabdával. Ebből adódott, hogy 12 évesen úgy döntöttél, hogy szülővárosodból felköltözöl Budapestre?

- Tulajdonképpen Nógrád megyében születtem, Salgótarjánban, 12 éves koromig ott is éltem. Ott figyeltek fel rám, és mondták azt, hogy jó volna, ha nem kallódnék el úgy, mint más sok tehetséges vidéki sportoló. Többen tudják, vagy nem tudják, hogy Kenyeres József nekem az unokabátyám, és Őt hívtuk fel anyuval, hogy tudna e segíteni. Az Ő lányával, Dórival -aki velem egyidős, tulajdonképpen a Goldbergerben mi együtt kézilabdáztunk. 12 évesen már feljártam Pestre, hetente egy-két edzésre, tehát ingáztam. Minden hétvégén, plusz amikor mérkőzések voltak, vagy tornák, akkor rokonoknál aludtunk. Így kerültem föl a Kerékutcai Általános Iskolába, ahol Dórival osztálytársak is voltunk. Először kollégiumban laktam, de az edzéseim miatt a tanulási időbeosztásom, és az életritmusom nem mindig fértek össze a kollégium házirendjével, így egy napon összepakoltam, és elköltöztem albérletbe. Anyu akkor azt gondolta, hogy jó, itt az ideje, hogy Ő is felköltözzön Budapestre, és attól kezdve Pesten éltünk.

- A Goldberger után a következő állomás a Spartacus volt, ahol válogatott is lettél...

- 16 éves múltam, mikor a Spartacusba elvittek, és itt lettem NBI-es játékos. Épp hogy betöltöttem a 17-et, már a felnőtt csapatba kerültem, és tulajdonképpen válaszút elé állítottak, hogy ha napi két edzésre járok, akkor helyem van a csapatban. Vállaltam, így a gimnáziumot magántanulóként kezdtem, és levelezőn fejeztem be. Ez volt akkor a legegyszerűbb, kivitelezhető megoldás, hogy így végezzem el a gimnáziumot. Sőt, még egy évet ki is kellett hagynom, mikor felnőtt válogatott lettem. Rögtön a junior után, -18 évesen, még junior korúként- 97-ben hívtak meg először a felnőtt válogatottba. Abban az időben Csík János volt a szövetségi kapitány. Kint voltam a 97-es világbajnokságon, ahol kilencedikek lettünk. Utána a Zsiga Gyula-Németh András páros irányította a válogatottat. Ideiglenesen elvállalták, abban a válogatottban is benne voltam, és az EB selejtező-mérkőzéseken is játszottam. Pechemre pont az EB előtt sérültem le. Akkor szakadt el a térdszalagom, amit meg kellett műteni. Sajnálatos módon a műtét nem úgy sikerült, ahogy azt terveztük, és majdnem hogy egy egész idényt kellett kihagynom. Ekkor ajánlották itt Fehérváron Abkarovits Gézát akihez le is jöttem. Ő egy korrekciós műtéttel helyre hozta a problémát.

- Ebben az időszakban akkor bizonytalanná vált a kézilabdás pályafutásod jövője...

- Az az igazság, hogy az ember nagyon elkeseredik, egy hosszabb kihagyás alatt. Először az előző orvosomhoz mentem vissza, Ő akkor azt mondta, hogy ez a térd már nem lesz jó. Amikor lejöttem Gézához, azt mondta, hogy helyre tudja hozni. Ezt jó volt hallani…

- Nagyon akartál kézilabdázni?

- Nagyon akartam, de azért nem tagadom, hogy voltak olyan időszakok, amikor nagyon el voltam keseredve, és azt mondtam, hogy ha ennyi fájdalommal, meg ennyi megmérettetéssel jár, akkor inkább nem. Anyu mellettem állt, -és még sokan- és mindenki azt mondta, hogy egy ilyen pályafutás nem fejeződhet be ilyen korán. Akkor elkezdtem erősíteni a műtött lábamat, és azóta -nem azt mondom, hogy szupi, meg problémamentes, de- tudok játszani, és visszatérhettem a pályára.

- Spartacus után jött a Vasas...

- Igen-igen. A Spariban másfél évet voltam, aztán a Vasasban három és fél évet. Tulajdonképpen a Spariban lettem válogatott, és egy idő után vitt el a Vasas úgy, hogy élő szerződésem volt, de ők kivásároltak.
Csík János volt akkor a Vasasban az edző, és az Erdős Évi volt a szélen. Erdős Évit a János –már az is megtiszteltetés volt, hogy az Erdős Évi után lehettem volna a pályán,- játszatta szélen, irányítóban, beállóban. Engem is ezeken a posztokon játszatott, így tudott variálni minket. A Spartacusban játszottam jobb lövőt, bal lövőt, irányítót, balszélsőt, így igazából Jánosnál majdnem mindig végig a pályán voltam, Évivel elosztva a feladatokat.

- Anyukád mit szólt hozzá, hogy a kisebbik lánya kézilabdázó lett?

- Anyukám is sportolt régen, és neki álma-vágya volt, hogy vagy a nővérem, vagy én – a nővérem is atletizált, aztán Ő abbahagyta, így maradtam én – élsportoló legyen. Nagyon szereti amit csinálok, minden mérkőzésemen ott van serdülő korom óta.

- Nővéreddel milyen gyakran találkozol?

- A nővéremék Pesten élnek. Ő az Országos Rendőrfőkapitányságon dolgozik, ott rendőr százados. Amikor tudnak Ők is jönnek hozzám, amikor tudok, én is megyek hozzájuk. Erős nálunk a családi kötelék, ünnepekkor – karácsony, névnapok, születésnapok – összejön az egész család. Meg amikor csak lehet. A telefon mindennapos.

- Sokan vélik úgy, hogy a profi sportolóknak könnyű, mert megtehetik, hogy étteremben ebédeljenek, vacsorázzanak, nem kell főzni, sütni így mosogatni sem. Te, hogy állsz a főzéssel?

- Én nagyon szeretek főzni, úgy mondják, hogy tudok is. Sütni úgy tudok, hogy a recepteket követem, szóval azt nem tudok annyira. Eleve nem vagyok édesszájú. Főzni azonban nagyon szeretek. Elég nagy a baráti társaságom –„hál’ Istennek”. Ha van egy összejövetel, nagyon szívesen elvállalok bármilyen főzőcskézést, nagyon szívesen teszem. Az egész procedúra, ami megelőzi, az előkészületek- ezt mind-mind szeretem.

- Ezek szerint szeretsz alkotni a konyhában.

- Igen, így van. Főzni fejből főzök, és szeretem „megbolondítani” a kajákat. A főzéshez persze az is kell, hogy az embernek legyen ideje, és ugye, ha van kinek főznie, mert az ember nem feltétlenül önmagának alkot a konyhában. Jobb, amikor megveregetik a vállát, hogy „Jaj de finomat főztél!”, én meg annyira magamnak nem szoktam megveregetni a vállam, még ha ízlik, akkor sem...

- Mikor Fehérvárra költöztél, ismertél itt valakit, voltak itt barátaid?

- Három és fél évvel ezelőtt költöztem Székesfehérvárra, azóta itt élek. Mikor idejöttem, senkit nem ismertem. Igazából úgy alakult, hogy öten, vagy hatan érkeztünk a Vasasból. Abban az időben volt Zsiga Gyula az edző, aki öt vagy hat embert hozott ide magával. A Kovács Timi hét évig volt csapattársam, ez már gombócból is sok. ;-) Vele is laktam együtt az első évben, tehát hazudnék, ha azt mondanám, hogy abszolút egyedül éreztem magam itt Fehérváron. Mondhatom, hogy hamar szereztem barátokat, ismerősöket, de bevallom őszintén, hogy az első időben, amikor tudtam rohantam vissza haza Pestre, annyira elanyátlanodva éreztem magam. Aztán megváltoztak a dolgok. Ha az embert a barátai, munkatársai, ismerősei helyhez kötik, akkor utána már nem vágyik annyira más helyre. A családom is, amikor tud lejön hozzám, és alkalmazkodnak ehhez az őrült időbeosztáshoz, mert akárhogy is vesszük, az embernek egy évéből 11 hónappal a csapat rendelkezik. Egy hónapot kapunk, amikor kipihenhetjük magunkat, rendezhetjük a problémáinkat, igazából a fennmaradó 11 hónapban keményen meghatározzák hova mehet, mit csinálhat, mit nem csinálhat. De „hál’ Istennek” a családom alkalmazkodik, és engem előtérbe helyezve próbálják úgy alakítani az életüket, és programjaikat, hogy én is beleférjek.

- Tervezed, hogy esetleg végleg itt telepedsz le Fehérváron?

- Jól érzem magam itt, és még egy éves szerződés is ide köt Fehérvárra, de ha úgy adódna szívesen kipróbálnám magam máshol is. Jelenleg az iskolám is ide köt. Első éves hallgató vagyok a Kodolányi János Főiskolán. Igazából most alakult úgy az életem, hogy ezt tudom finanszírozni is, és időt is tudok szakítani a tanulásra. Persze az embernek sokminden történhet az életében, ami befolyásolhatja a későbbieket, ezért nagyon előre nézni, előre gondolkodni nem szeretek.

- A csapatban milyen a viszonyod a még nálad is fiatalabb társakkal? Úgy tudom, Tápai Szabinával együtt tanultok, együtt készültök a vizsgákra...

- Szabinával csoporttársak vagyunk, és ha fogalmazhatok így fölvállaltam a kisegítő szerepét. De nem csak én, Anasz (Virincsik Anasztázia) is. Igazából így hárman járunk egy csoportba. Az ember ott segít, ahol tud. Szokták mondani -és én hiszek benne,- hogy egyszer mindenki visszakapja a sorstól. Ha nem is ugyanattól az embertől, akkor majd egy másiktól…

- Az egyesületnél mit szólnak ahhoz, hogy tanulsz, tanultok?

- Az egyesület támogatja. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akadnak meg egy-egy alkalommal, mikor egy olyan előadás, vagy vizsga van, amire mindenképp oda kell érni, és közben az egyesületnél is jelen kellene lennünk. Ezt azért szem előtt tartják, és biztosítják rá az időt. Azt gondolom, már az is nagy szó, hogy próbálják úgy alakítani a programot. Más is jár iskolába. Körülbelül heten, nyolcan is járunk különböző főiskolákra a csapatból, és azért úgy beosztani az edzéseket, hogy az mindenkinek jó legyen,… le a kalappal Edina előtt. Ő az a kompetens személy, aki eldönti, hogy mikor, és hogyan legyen a programunk, hogy edzésre is, iskolába is odaérjünk. Természetesen nekünk is időben le kell adnunk a vizsgaprogramot, így Ő már eleve ahhoz alakítja a dolgokat.

- Tizenhatszoros válogatott vagy. Az idei szezon elejét ki kellett hagynod, kézközépcsont-törésed miatt. Mióta visszatértél, egyre jobb formában vagy. Tévedek, ha azt gondolom, hogy a címeres mezt szeretnéd újra magadra ölteni?

- Természetesen nem mondtam le a címeres mezről. Igazából az életem is most úgy alakult, hogy csak a kézilabdára koncentrálok. Voltak terveim esetleg családalapítással kapcsolatban, de aztán nem úgy alakultak a dolgok. Most a kézilabda az, amit teljesen előtérbe helyezek mindennel szemben... Mikor Mocsai Lajos volt a szövetségi kapitány, akkor is ott voltam majdnem minden összetartáson, kivéve az utolsó két évet. Minden edzőtáborba meghívtak, és szerepeltem is. Aztán jött egy apróbb sérülés, ami miatt vissza kellett mondanom az egyik edzőtábort. Igazából attól kezdve nem voltam ott a válogatott közelében.
Természetesen, ha a következő szövetségi kapitány úgy gondolja, hogy bizalmat szavaz nekem, és felkérne, akkor örömmel mondanék igent. Úgy gondolom, hogy a válogatottság megtiszteltetés. Mindenekelőtt azonban saját klubomban kell teljesítenem, és az itteni elvárásoknak kell megfelelnem ahhoz, hogy esetleg újra eljussak a válogatottságig.

- Szerinted sikerülhet úgy ez a szezon, vagy a következő a Cornexinek, s benne Neked, hogy a szövetségi kapitány felfigyeljen Rád?

- Én bízom benne. Azt mondják a tőlem okosabb emberek -többek között Edina is, (Szabó Edina)- hogy tényleg rá lehetne menni a válogatottságra, de természetesen nekem kell bizonyítanom, hogy mire vagyok képes. Utána már a szövetségi kapitány dönti el, hogy ez a teljesítmény elég-e ahhoz, hogy ott legyek, vagy sem. Mindenek előtt az edzőmnek kell megfelelni, meg annak az elvárásnak, amit velem szemben felállítottak.

- Figyelve ennek a nagyon fiatal csapatnak az edzésmunkáját, azt tapasztaltam, hogy a rutinosabb játékosok - mint Te is- mintha komolyabban vennétek az edzéseket, jobban koncentráltok egy-egy feladatra, míg a fiatalok hajlanak rá, hogy könnyebben, lazábban végezzék a munkát. Te hogy látod, mennyire tudatosult bennük a profi mentalitás?

- A fiatalok védelmében mondom, hogy igaz a mondás, „fiatalság-bolondság, szertelenség”. Nincs semmi probléma ezzel, valóban fiatal a csapat, nagyon-nagyon jó kis társaság, én a 26 évemmel a seniorok közé tartozom a csapaton belül. Az én életemben is eljött az az időszak, ami Balogh Beánál, és Siti Beánál esetleg már előbb elkezdődött, hogy igenis, fel kell vállalni a csapaton belül is egy-két embernek azt a szerepkört, hogy odafigyeljen a többiekre is. Támadásban, védekezésben kicsit igazgassa a fiatalabb társakat. Van egy-két olyan ember, akire hallgatnak a rutintalanabbak. Úgy érzem, ha a tapasztalataimnak csak az egytizede jut el a többiek tudatáig, akkor az már siker, már tudtam segíteni nekik. Nem mondanám azt, hogy a fiatalabbak nem veszik komolyan. Természetesen könnyebben elmennek abba az irányba, hogy elröhögcsélünk, meg nem vesszük olyan komolyan, vagy jó, most fáradt vagyok, akkor hagyom, hogy lehúzzon. Azt gondolom, hogy ez nem abból adódik, hogy esetleg nem veszik elég komolyan. A rutin, és az évek, még nincsenek mögöttük.

- Fehérvárnak férfi vonalon van inkább múltja a kézilabdasportban, ám az utóbbi években a női vonal emeli fényét a fehérvári kézilabdasportnak...

- Mióta itt vagyok, azt látom, hogy rengeteget változott ez a közeg. A szurkolók hozzáállása, habitusa, létszáma… Ha egy Esztergom elleni meccsre kijönnek ennyien, azért az mindent elárul. Emlékszem, mikor még a régi csarnok volt, egy Esztergom mérkőzésen itt voltak a családtagok, és pont. Esetleg még egy-két fiatal srác, aki rajongott egyik-másik fiatal játékosért, de rajtuk kívül mások nem nagyon jártak meccsre.
Tudod, jó olyan helyen játszani, ahol érzed azt, hogy szeretnek, még akkor is, ha esetleg nem megy annyira jól a játék. Természetesen vannak olyan hangok, amik a sáros földig lehúznak, ha nem jönnek össze a dolgok a pályán, de már nem ez a jellemző. Igazából dobogós helyezést még nem ért el a női kézilabda itt Fehérváron, de azt hiszem, -ez az én személyes véleményem,- ha esetleg ez a csapat, vagy nem csak ez a csapat, hanem maga a női kézilabda egyszer dobogóra áll ebben a városban, még nagyobb tömegeket mozgat meg. Köztudott Fehérvárról, hogy sportszerető város. Mindenkinek megvan a maga liblingje a sportágak között, és vannak sokan, akik a kézilabdát szeretik. Az a tény, hogy egyre többen jönnek ki a meccseinkre, már nagy előrehaladás.

- Szabó Edina az egyetlen női edző a mezőnyben. Hogy érzed, a szakmán túl, a taktikán túl mit tudsz megtanulni Tőle?

- Mentalitásban tanulhatok, tanulhatunk tőle nagyon sokat. „Magyarbetegségnek” hívják sokan azt, amikor a tét nyomja a sportoló vállát, állandó a teljesítési kényszer, állandó a nyomás, jönnek ezek a gondolatok, hogy mi lesz velem, úristen itt vége mindennek. Edina próbálja azt a mentalitást megtanítani, hogy próbáljuk meg kihozni magunkból a maximumot, ha esetleg nem sikerül, akkor sincs itt a világvége. Jókedvvel, örömmel próbáljunk játszani, élvezzük azt, amit csinálunk, mert akkor olyanokra is képesek leszünk, amikre előtte nem voltunk azok. Ez minden szempontból jó. Edzésmunkának is, az embereknek, a csapatnak, a mérkőzéseknek, a hozzáállásnak.
Egy egyetemi hallgató hozott a minap három kérdőívet, melyből egyet én kaptam. Volt rajta egy olyan kérdés, hogy mi a férfi, és női edzők között a különbség, egyáltalán van-e és, ha van, az hogyan hat a sportolóra. Azt tapasztalom, hogy egy nő egy nő felé jobban nyit. Persze emberfüggő ez is, de én úgy gondolom, hogy nincs akkora távolság. Problémákról, esetleg a hétköznapos dolgokról, a mindennapos személyes problémákról is közvetlenebbül tud beszélni, és nem közvetve tudja meg a problémádat. Esetleg még tud is benne segíteni. Ez sokat számít. Nem azt mondom, hogy megoldja, de ha már két jó szót tud mondani, már az is sokat számít, sok esetben. Igazából csak férfiedzőim voltak eddig, nem mondom, hogy jobbak voltak, vagy rosszabbak voltak, de tény, hogy talán most a leggördülékenyebb a munka.

- Említetted, hogy szigorú időbeosztás szerint éltek, melybe kevés szabadidő fér bele. Ebben a kevés időben Kenyeres Fannival meg lehet ismerkedni?

- Természetesen. Azért nekem is akad egy-egy szabad hétvége, egy mérkőzés után pihenőnap jön. Akár szórakozásról beszélek, akár szabadidős kikapcsolódásról, mondhatom, hogy nagyon egyszerű. Ami furcsa volt nekem itt először Fehérváron: Pest egy nagyobb város, ott elveszik az ember. Van egy réteg, aki ott is szereti a kézilabdát, de megoszlanak az emberek. Itt Fehérváron a sportolók nagyobb szerepet kapnak a közéletben. Az itt lakók közül, aki sportszerető, sportkedvelő, többet tud rólunk, sportolókról. Ugye az újságban megjelennek a cikkek, hall ezt-azt a tévében, vissza tudja nézni a mérkőzéseket. Szóval sokkal közelebb kerülnek az itt élők a játékosokhoz...
Nagyon jól esik, hogy sokszor odajönnek az emberek az utcán, kávézóban, szórakozó helyen, megkérdezik egy meccs után, hogy hogyan volt, mint volt, hogy vagyok. Nagyon kedvesek az itt élők, igazából nekem nagyon jó tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Sok embert ismertem meg így.

- A csapat tagjaival közösen szoktatok elmenni valahová kikapcsolódni, vagy mindenki egyénileg, saját baráti társasággal vezeti le a feszültséget?

- Sokat vagyunk együtt civilben is, például közösen nézünk meg egy-egy kézilabdameccset a tévében. Hétköznap is átjönnek hozzám a többiek, együtt nézünk meg egy Megasztárt, vagy egy-egy helyre közösen megyünk el, egy jól sikerült meccs után.

- A médiát mennyire figyeled?

- Az interneten a csapat honlapját szoktam olvasni, de a különböző szurkolói fórumokat nem látogatom. Nem mondom, hogy nem jutnak el hozzám az információk, mert a környezetemből egy-két ember, de a csapaton belül is van, aki érdeklődik, vagy olvassa ezeket a fórumokat, nem mondja vissza a dolgokat, vagy nem beszélgetünk róla, de én személy szerint inkább az újságokat szoktam olvasni.

- Gondolkodtál már azon, hogy mivel foglalkozol majd, ha egyszer vége lesz a kézilabdának?

- Ezt a kérdést a suliban is feltették, a felvételin. Úgy gondolom, hogy a sportújságírás, sportközvetítés, talán nem áll túl messze tőlem. A sportággal, amiben benne volt az ember, azért szeretne tovább foglalkozni. Edző nem szeretnék lenni, bár nagyon sokan igyekeznek befolyásolni abba az irányba, hogy az legyek, mert nagyon szeretem a gyerekeket. Nagyon szeretek is velük foglalkozni, azonban mégsem vágyom arra, hogy edző legyen belőlem. Talán gyenge lennék edzőnek. Rámnéznének szomorú szemmel, hogy ez túl sok, és azt mondanám, hogy jó, igazatok van. Az ilyen típusok nem túl jók edzőnek. Mindig jó, ha az embernek van egy célkitűzése. Az enyém az, hogy az iskolát elvégezzem, és ezt jó eredménnyel tegyem azért, hogy erre tudjam tovább építeni a kis életemet, mikor majd abbahagyom a kézilabdát.

Forrás: cornexikezilabda.hu (D.V.C.)