Ki a felelős? Miért történhetett meg az a szégyen, hogy az általuk nagy favoritnak, sok esetben a legnagyobbnak kikiáltott román válogatott elég korán búcsúzni kényszerül az érdemi küzdelmektől, és már csak a helyosztókról beszélhetnek? Hogyan lehet az, hogy a számtalan számolgatás és elemzés, amelyek mind arra az egyszerű következtetésekre vezettek, hogy a csapat egészen a döntőig meg sem áll, mégsem váltak be?

Az egész kísértetiesen hasonlít az olimpián történtekre, akkor is magasról szemlélték a világot a verseny előtt, elméletben nem igazán találtak olyan csapatot, amely megállíthatja diadalmenetüket, egészen az utolsó fázisig, hogy ott aztán csupán az időzített forma, és némi szerencse döntsön a legjobb javára az aranyérem sorsáról. Mindig csak az érmekről beszéltek, azok közül is a legfényesebbről, hogy aztán a fránya magyarok szétfosszák minden álmaikat azon a rémes negyeddöntőn, hogy aztán amennyire magasan lebegtek a föld fölött, oly látványos lett a zuhanás utána, és az egymást fölülmúló tanácstalanság. Mintha egymást kérdezték volna, amikor némileg magukhoz tértek: „Ez hogy is volt?”

Bármennyire hihetetlenül hangzik, abból a leckéből mégis igen keveset tanultak, mondhatni semmit. Elképzelésük szerint újból a román válogatott volt a legjobb, a legtapasztaltabb, a legszebb, a legnagyobb favoritja ennek a tornának is, a többi kézilabdanemzet java részét amolyan edzőpartnerként tekintették nagyvonalúan, akik majd nagyszerűen felkészítik a román válogatottat a végső ütközetre, a fináléra.

„Melyik ellenféllel lenne jobb összekerülni a döntőben?” – ez volt a napirendi kérdés az újságírók körében, de még a csapat háza táján is, amint az Cristian Gaţu elnök több nyilatkozatából kiderült, a középdöntő első mérkőzését követően, ahol a házigazda Kína felett arattak győzelmet.

A norvégokkal inkább, akik igaz, hogy gyors és hajszálpontos kézilabdát játszanak, viszont már nem irányítja őket a híres Marit Breivik, ráadásul többször látható volt, hogy felállt védelmek ellen nem sziporkáznak annyira, és a román lányoknak még törleszteni valójuk is volt velük szemben a csoportban elszenvedett vereségért? Vagy jobb lenne összekerülni az oroszokkal, akik nagydarabok , annak ellenére, hogy erősek és kemények, elég lassúak a skandinávokhoz képest, ráadásul szenvednek ők is a keleti csapatok betegségétől, vagyis hullámzó a játékuk?

Mindezek elemzését olyan időpontra időzítették, amikor még hátra voltak a mérkőzések a keményebb ellenfelekkel szemben – Spanyolország és Dél-Korea: mindkettő létfontosságú találkozó, ami hamar be is bizonyosodott. Arról nem beszélve, hogy ha e két mérkőzést sikeresen abszolválják, még marad hátra egy elődöntő is a döntőbe jutásig. Miközben a fináléról folyt az eszmefuttatás, és a következő meccset látatlanban már be is húzták, jött a valóság, és vele együtt az igazi spanyol csapat, a „cigánylány” vezérletével – ahogyan Radu Voina román szövetségi kapitány nevezte mindenki hallatára az egyik időkérésnél a spanyol Manguét –, és egyből megoldották a nagy dilemmát: nem lesznek sem a norvégok, sem pedig az oroszok a románok ellenfelei a nagy döntőben. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a románok nem lesznek ott, de még az elődöntőben sem, így nem csak az aranyérmek szálltak el egy csapásra, de még egy nyavalyás érmet sem nyernek ezen a versenyen sem.

Balkáni szokás szerint, mint mindig, amikor a nagy elvárásokat felváltják a nagy kudarcok, bűnbak-keresésekbe kezdtek nagy szorgalommal; mindenki a legjobb tudása szerint igyekszik részt venni benne. A szurkolók a különböző fórumokon nagy nullának nevezik a kapitányt, aki képtelen értelmes és hasznos tanácsokat adni a mérkőzések alatt, az időkéréseket is csak azért kéri ki, mert jogában áll, és ha már kikérte, javarészt banális dolgokat továbbít tanítványainak. Mint például: „Gyerünk lányok, mindent bele!” vagy „Nincs lehetetlen, ezt meg tudjátok csinálni!”

A túlsztárolt román játékosok – mivel nem tűrik a profi szakértőt, mint irányítót maguk mellett – megkapták azt az embert, akire vágytak; kedveskedik, viccelődik, pajtáskodik, viszont edzőnek teljes mértékben alkalmatlan. Szerintük a szövetségi kapitányt egyetlen dolog foglalkoztatta egész világbajnokság idején, hogy menyét, Lecuşanut minél többet játszassa, hogy így növelje értékét, aki a közeljövőben ennek értelmében még nagyobb gázsit követelhet jelenlegi klubjától.

„Elég szerény képességű csapat okozta nagy bukásunkat” – írja mai számában a ProSport című napilap. „Elsősorban magunkat okolhatjuk a nem várt vereségért. Habozó védelem, amelyen túl sokszor átgázolt Mangué kisasszony és társai, támadásban meglepő tanácstalanság és ötlethiány, ami szerencsétlenül edzői tétlenséggel is párosult. A kapitányunk kulcspillanatokban képtelen volt jó döntéseket hozni. Ezt az egész káoszt tetézte egy olyan dán bírópáros küldése, akik elég keserű emlékeket ébresztenek bennünk. Ők voltak ugyanis azok a játékvezetők, akik feljelentették a román férfi válogatott volt kapitányát és egész stábját, amikor megpróbálták őket megvesztegetni egy Montenegró elleni selejtező alkalmával, hogy a férfi csapat mindenáron kijusson végre egy világversenyre.

Nagyon rossz előjelnek tűnt első látásra küldésük, és borús sejtelmeink be is igazolódtak – az igaz, hogy nem voltak látványosan részrehajlók a spanyol csapat felé, viszont a kétértelmű ítéleteket mindig a javukra hozták, így lassan, de biztosan felőrölték válogatottunkat a meccs végéig. A mérkőzés legfontosabb szakaszában pedig nyíltan beleavatkoztak a játékba – persze, hogy a kárunkra –, így végleg elásták a gödrünket. Ahelyett, hogy Mangué ellen támadó szabálytalanságot fújtak volna, a következő jelenetnél kiállították Tivadart, biztosítva ezáltal az ellenfélnek a lehetőséget arra, hogy fordítson. Ez végül meg is történt. S ha ez nem volt elég, Amariei utolsó gólját elvették lépéshiba miatt.”

Mariana Târcă, aki a világbajnokság előtt azt nyilatkozta, hogy "végre van egy aranyérem-várományos csapatunk", így értékelte a láttottakat: „Ezt teljes mértékben mi rontottuk el. Számtalan gyermeteg hibát követtünk el, ami ezen a szinten megengedhetetlen. Védelmünk passzív volt és puhány, sok könnyű gólt kaptunk. Támadásban semmi elképzelés, sokszor ücsörögtünk labdával a kezünkben, képtelenek voltunk kitalálni valamit, hogy feltörjük a spanyol védelmet. Ez a korosztály sokkal többre hivatott, sokkal többet vártam tőlük, úgy tűnik, hiába. Játéktudásból szerintem nincs hiány, a nagy gond a mentalitásban keresendő. Valamit változtatni kell ezen sürgősen, máskülönben attól félek, nem lesz túl sok sikerélményünk a jövőben sem.”

A román szövetség több belső forrása szerint Voina napjai meg vannak számlálva a válogatott élén, és pont az idézett hölgy az első számú jelölt arra, hogy hamarosan leváltsa.

Megszólalt az örök optimista Cristian Gaţu elnök is, aki egyébként mindig a legnagyobbat jósolja saját csapatának minden világesemény előtt, hogy aztán legyen mit magyarázkodnia a túlzásba vitt derűlátásáért: „Életem legsötétebb szakaszát éltem át a mérkőzés utolsó négy percében. Egész meccsen csak futottunk az eredmény után, hogy amikor végre mi ragadtuk meg a vezetést, négy perc leforgása alatt sikerült elbukni a véghajrát, és vele együtt a továbbjutást is. A bíráskodás a mi szempontunkból kritikán aluli volt. Nem vagyok mérges a lányokra, talán csak magamra, mert újonnan elszalasztottam a lehetőséget, hogy lássam őket a dobogó valamely fokán, mert azt megérdemelnék a játékosaink”.

Radu Voina röviden értékelt a román újságírók kérdéseire válaszolva: „Nagyon nehéz találkozón vagyunk túl, amely győzelmi kényszer miatt nem úgy sikerült, ahogyan elképzeltük. Elég nehezen rázódtunk bele az elején a mérkőzésbe, nem is tudom, hány hetest hibáztunk, ami ilyen kiélezett szituációkban végletes lehet. Ezen kívül igen statikus játékot produkáltunk, arról nem is beszélve, hogy belső védelmünk nagyon gyenge napot fogott ki.

A lányok mérhetetlenül csalódottak. Azt hiszem, nincs sok értelme tovább fokozni a feszültséget. Annyira szétestek lelkileg, hogy nagy kérdés, mire lesznek képesek a következő találkozón Dél-Korea ellen. Természetesen számítok otthonról kritikákra. Ilyen a mi életünk. Akkor is bíráltak, amikor ment a szekerünk, képzelhetik, mi következhet most, amikor ennyi ember elvárásainak nem feleltünk, nem feleltem meg.

Lehet, hogy e pillanatban ennyire vagyunk képesek. Állandóan hitegetjük magunkat, hogy mi vagyunk a legjobbak, hogy az aranyérem legnagyobb favoritjaiként lépünk mindig elő, még mielőtt a viadal megkezdődött volna. Véleményem szerint azért ennél többre vagyunk képesek, mint amit ezen a világbajnokságon nyújtottunk.”

A kapitány arra a kérdésre, hogy leválthatják-e posztjáról, azt felelte: „E pillanatban ez lenne a legkisebb gondom, és nyilván a legelviselhetőbb dolog számomra.”

Romániai tudósítónktól

© handball.hu