Többek szerint az utánpótláskorból éppen kikerülő kézilabdázóknak először itt kellene a felnőtt NB I-ben próbálkozniuk, bár jó ideje nem volt példa arra, hogy valaki az alsóházból indulva váljon sikeres játékossá. Most is a hat csapatból mindössze háromban jutottak lehetőséghez a fiatalok, az egyikben a nagyon jó helyi utánpótlás nevelésnek, a másikban az ehhez a feladathoz kiválóan értő edzőnek köszönhetően, a harmadikban pedig azért, mert ott eleve csak fiatalok szerepelnek. De az átlagos, másodosztályból éppen feljutó csapatra továbbra sem ez jellemző...

MTK Budapest

Az MTK az a csapat, amelyikben Termány Rita megmutatta, mit tud, és bizonyította, hogy hiba volt őt a kispadra száműzni Siófokon. Az MTK az a csapat, amelyikben Termány Rita megmutatta, mit tud és bizonyította, hogy hiba volt őt a kispadra száműzni Dunaújvárosban. Az első mondatot egy éve írtuk le ugyanitt, a másodikat most. De amint ebből is látszik, bizonyos dolgok nem változnak ha a fiatal magyar kézilabdázókról van szó, vagy csak nehezen. És az sem változott – szerencsére – hogy az MTK idén is a legjobb választás volt, ha fiatalokat kellett felkészíteni az NB I-re. Ez persze jórészt az edzőnek, Golovin Vlagyimirnak köszönhető, aki több éve a legjobb nevelő edzőnek számít az első osztályban.

Termány Ritáról már írtunk, ő januárban bekerült a felnőtt válogatott bő keretébe, és év végén a bajnokság negyedik legjobb góllövője lett az MTK-ban meccsenként lőtt öt góljával. Háfra Noémi a Fradiból jött, és lett az idei év egyik legjobb felnőtt játékosa. Átlövőként és irányítóként is megállja a helyét, az MTK-ban ráadásul legtöbbször jobboldalon szerepelt eredményesen, ami jobbkezesként sosem könnyű feladat. Kettes védőként is egyre megbízhatóbb lesz, december végén a Siófok ellen Nze-Minko egy-egyezését például olyan sikeresen levédekezte, hogy a francia válogatott játékos egy idő után már nem is próbálkozott azon az oldalon. Egyelőre nem minden meccsen képes ilyen teljesítményre, de az már most egyértelmű, hogy nem ösztönösen, hanem tudatosan, ésszel védekezik, általában nem nyúl utána a támadó játékosoknak, és ha lehet, akkor nem karral, hanem testtel ütközi le őket. Ha így folytatja, két éven belül az egyik legjobb kettes védő lehet, elöl meg már most is az egyik leggólerősebb felnőtt játékosunk. Idén a nem-légiós góllövők listáján a tizenegyedik legjobb volt, Tóth Gabi és Szucsánszki Zita előtt, valamivel Zácsik Szandra mögött (3,58 akciógóllal meccsenként). És ahogy írtuk, több poszton is azonos értékű teljesítményre képes.

Márton Gréta először a tavalyi ifjúsági világbajnokságon hívta fel magára a figyelmet, ahol az öt legfontosabb mérkőzésen balszélről 90%-kal értékesítette a helyzeteit. Ezt követően félévig a Fradi felnőtt csapatában szerepelt, majd utána kölcsönadták az MTK-nak. Itt tavasszal rendszeresen lehetőséget kapott az NB I-ben, és ezekkel nem egyszer élni is tudott. Márciusban a Budaörs ellen a meccs végén kiélezett helyzetben kétszer is betalált, és egy belemenést is kiharcolt amikor az különösen kellett, előtte a Békéscsaba ellen szintén a végjátékban lőtt egy fontos gólt. Márton Gréta fejben is jól összpontosít a lényeges pillanatokban, ami - mondanunk sem kell - egy balszélsőnél igencsak előnyös tulajdonság.


EUbility Group-Békéscsabai ENKSE

Nem is olyan régen, két évvel ezelőtt Békéscsabán tíz fiatal játékossal kötöttek profi szerződést. Idén is érkeztek 1994-es, 1996-os és 1997-es születésű kézilabdázók, de ők már Szerbiából. Két éve a fiatalokkal elgondolt tervekből nem valósult meg semmi, maradtak a kispadon. Most viszont a légiósokra kigondolt program azonnal, teljes gőzzel beindult. Skaliczki László ősszel rájuk épített és – kis túlzással – azt csinálhattak a pályán, amit akartak. Igencsak spontán, vagyis inkább összevissza játékot láthattunk akkoriban Békéscsabán...

Ennek leginkább a szélsők itták meg a levét. Jobbszélen a junior-válogatott Diószegi Nikolett majdnem egyéves rehabilitáció után tért vissza egy vállműtétet követően. Ahhoz, hogy igazán formába jöjjön, kellő mennyiségű játékidőre lett volna szüksége... Játékidőt azt kapott, de labdát nem. Ősszel voltak olyan meccsek - például a DVSC vagy az ETO ellen -, ahol hiába volt fent negyven percen át, egyetlen passz sem jutott el hozzá szélre a fehérorosz jobbátlövőtől, Vasziljevszkajától (vagy bárki mástól). Az Érd ellen sem, de ott legalább megszerzett két kipattanó labdát, és azokból gólt tudott lőni. A Budaörs ellen egy félidőt volt fent, itt a feladata kimerült abban, hogy emberfogással kivette a játékból Bognár Barbarát, mert támadásban mintha pályán sem lett volna. A Dunaújváros elleni három gólja meg annak a véletlennek köszönhető, hogy ezen a meccsen az irányító Vukajlović - némileg váratlanul - többször is átkerült jobblövőbe, ahonnét aztán Diószegit is helyzetbe tudta hozni. A Fehérvár ellen Vasziljevszkaja egyszer próbálta őt megjátszani egy gyámoltalan labdával, a Debrecen elleni MK-meccsen meg akkor passzolt szélre, amikor nem is volt ott szélső. Skaliczki hosszú ideig nem tett semmit azért, hogy megváltozzon ez az áldatlan állapot, sőt, gyakran harminc perc céltalan jobboldalon álldogálás után inkább Diószegit cserélte le – Vasziljevszkajára. Diószegi Niki felállt fal ellen a legjobb fiatal balkezes szélsőnk jelenleg, ezért nem csoda, hogy egy teljes szezonnyi mellőzés után inkább eligazolt Békéscsabáról...

December végére kiderült, hogy a csapat szerb beállója nem tud beállóban játszani, és a szerb irányító nem tud irányítani, ráadásul az egyetlen igazán használható légiós, Jovana Kovačević is megsérült - így aztán a magyar fiatalok végre több játéklehetőséget kaptak. A Kisvárdáról sebtében visszahívott Gidai Eszter hamar megtalálta a helyét a csapatban: kettes védőként nagyon ügyesen lépett ki a támadó játékosokra, ütközte le őket, és szerzett labdákat, amiből aztán indulásgólokat is lőtt. Gávai Szonja is egyre többször került be balszélről középre irányítani, a szezon utolsó hónapjaiban pedig Walfisch Mercédesz játéka változott meg, és átlövések helyett ő is inkább a többiek megjátszására törekedett, ügyes és gyakran elegáns gólpasszokkal.

Beállóban Skaliczki továbbra is inkább légiósokban gondolkodott. Bár Dukić használhatatlan volt és Kovačević-re sem lehetett számítani két hónapig, a tizennyolc éves Balogh Szávát így sem küldte be, és március után felnőtt meccsekre már nem is nevezte (még akkor sem amikor Zöldi-Tóth-nak ki kellett hagynia egy mérkőzést áprilisban). Így aztán nem is meglepő, hogy ő a következő szezonban már nem Békéscsabán, hanem a másodosztályban kézilabdázik majd, kölcsönben a Pénzügyőrben...

Mihálffy Adrienn, az előző év felfedezettje szintén rögös szezont tudhat maga mögött. Hosszú ideig ő is inkább a kispadon ült, igazából csak a bajnokság végén, tavasszal kapott lehetőséget. Kevesen lőnek olyan elegánsan kivitelezett átlövésgólokat mint ő: közülük az, amelyiket Vácon felkanyarodás után középről kilenc méterről lőtt Arenhart-nak, egyenesen tankönyvbe illő. Március végén az ETO elleni meccsen is háromszor betalált, egyszer kilenc méterről felugrásból, egyszer pedig hét méterről úgy, hogy előtte Groot-ról középen le tudott fordulni. Szép gólokat tud lőni elhajlásból is, illetve szélen a vonalról, kisodródott helyzetből. Talán ami hiányzik a játékából, az a kiszámíthatatlanság, a váratlanul eleresztett lövések (amelyekben például Walfisch nagyon jó). Védekezésben meg összeszedettebbnek kellene lennie, mert túl sok mindent próbál kétkezes lökésekkel megoldani. Ezt a játékvezetők is tudják, és külön figyelnek rá: a Kisvárda ellen májusban már azért is kiállították, mert a mellette álló beállós mezét oldalról négy ujjal meghúzta, amikor a labda amúgy még a közelben sem járt (valószínűleg ez volt az előző bajnoki szezon legtúlbuzgóbban adott két perce). Mihálffy esetében is fontos lenne, hogy minél több játékidőt kapjon minél hamarabb.

Ha a Békéscsabáról van szó, feltétlenül érdemes megemlíteni még Bottó Rózsát, aki egy nagyon agilis, a támadó játékosokkal bátran és hatékonyan ütköző kettes védő. Mindezt balszélsőként, és úgy, hogy elöl is egyre jobb a helyzetkihasználása. Jelenleg valószínűleg ő az NB I legjobb fiatal játékosa ilyen kombinációban. Mivel egy kettesben jól védekező balszélsőre mindig nagy szükség van, ezért Bottó hamar szintet léphet. Ehhez könnyen lehet, hogy elég lesz egy jó szezon is Békéscsabán, most hogy Gávai Szonja távozása után első számú játékos lett ezen a poszton.

Budaörs KC

Az első, az élvonallal ismerkedő év után az idei, második bajnoki évre a Budaörs már komolyabb célokat tűzött ki, és ehhez sokat tapasztalt, a válogatottban is megfordult játékosokat igazolt le. A fiatal játékosok így csak kiegészítő szerepet kaphattak, és közülük Maláti Dórát, Kovács Alexandrát, Oláh Kyrát és Mézes Laurát kettős játékengedéllyel másodosztályú csapatoknak engedték át. Ők ezt „kiváló kezdeményezésnek és remek lehetőségnek tartották”, ami „kölcsönösen előnyös mindenkinek” mert lehetőségük lesz „a felnőttek között fejlődni és rutint szerezni”. Legalábbis a Budaörs honlapján ezt nyilatkozták. Aztán hogy magukban mit gondoltak arról, hogy a klubjuk egy jóval alacsonyabb színvonalú, félamatőr bajnokságba száműzte őket, azt már aligha fogjuk megtudni. Júniusban be is jelentették Oláh Kyra és Kovács Alexandra távozását, rajtuk kívül – a fiatalok közül - Györkös Rebeka, Ivanics Dóra és Kamuti Réka is máshol folytatja. Az idei keretből szeptembertől igazából csak két fiatal játékosra lesz szükség: Kiskartali Zsófira balszélen és Ertl Rebekára jobbszélen (utóbbira csereként).

Ez nem is meglepő, mert az idei szezonban a fiatalok közül kevesen bizonyították azt, hogy az NB I-ben a helyük. Három játékost lehetne talán kiemelni: a balszélső Kiskartali Zsófit, aki nagyon ügyes, rendkívül gyors és zavaró védőnek sem utolsó, sokban hasonlít Fodor Csengére, az ETO legújabb igazolására (persze Kiskartali is ETO-nevelés, bár meglepetésre ő annak idején nem került át a győriek fiókcsapatába, Veszprémbe). Cseréje, a Békéscsabáról érkezett Mézes Laura is ígéretesen teljesített, a Debrecen elleni mérkőzés után - ahol Kiskartali helyett kellett beállnia - tizenöt gólt lőtt négy meccsen, aztán ő is megsérült. És feltétlenül kiemelést érdemel Zsigmond Vivi, aki annak idején a korosztályos válogatottban volt jobbkezes jobbátlövő és beállós is, és most Budaörsön egy egészen elsőrendű multiposztos játékos lett belőle. Mindhárom belső poszton megállja a helyét, jól irányít, agilisan védekezik és bravúros gólokat is tud lőni, védőről faultból, váratlanul nyolc méterről, szélsőbefutásból, beállósként vonalról,akárhonnét. Ebben az évben ugyanúgy kulcsjátékos lett Budaörsön mint Pálos-Bognár Barbara vagy Hornyák Ágnes.

Mosonmagyaróvári KC SE

A Mosonmagyaróvár köztudomásúan az ETO-ból (és máshonnét) érkezett fiatal játékosok csapata, ezért itt nem az a kérdés, hogy a fiatalok játékidőhöz jutnak-e, hanem az, hogy ezt mennyire hatékonyan tudják kihasználni. Ehhez elengedhetetlen egy olyan edző, aki nemcsak és nem feltétlenül meccseket akar nyerni, hanem a játékosai egyéni fejlődését is legalább olyan fontosnak tartja. Itt empátiára és türelemre fokozottan szükség van, vagyis inkább szükség lenne...

Az új edző, Varga József nem ezekről volt ismert. Előző helyén, Debrecenben a fiatal játékosokkal nem törődött és Mosonmagyaróváron is fontosabbnak tartotta egy ütőképes alapcsapat kialakítását, amelyik aztán hozni tudja a meccseket. Ez három hónapig működött is, de amikor sérülések és egyebek miatt megfogyatkozott a keret – a közvetlen ellenfelek viszont újabb igazolásoknak köszönhetően megerősödtek – a Mosonmagyaróvár bajba került. Május elején, a sorsdöntő meccsekre a négy belső posztra hatan maradtak, legalábbis olyanok, akikben Varga megbízott. Az

NB I-ben maradásról döntő utolsó mérkőzésen, a Dunaújváros ellen már csak négyen. A többiekkel Varga a szezon során nem sokat törődött, meccsrutin híján a végjátékban már képtelenség lett volna tőlük elvárni azt, hogy hozzátegyenek a játékhoz. Így esett ki az MKC a bajnokság végén az NB I-ből.

Persze van igazság abban is, hogy az idei volt a leggyengébb óvári keret, többen eleve nem ütötték meg az első osztályban megkívánt szintet (Élő Beatrix, Horváth Petra, Bardi Fruzsina). Erősítésnek egyedül az ETO-ból október végén kölcsönbe érkező Lakatos Rita számított – azon a három meccsen amelyiken ő is végig pályán volt, a Mosonmagyaróvár öt pontot szerzett (azaz a bajnoki pontjai egyharmadát). Bár a többiekkel csak néhány napot készült együtt, és azt is két hónap kihagyás után, ez Lakatos Rita játékán legkevésbé sem látszott. Védekezésben és támadásban, góllövésben és asszisztokban, átlövő- és irányítójátékban egyaránt meggyőző volt. Külön öröm volt látni, hogy milyen gyorsan képes váltani – fejben és mozgásban – a különböző feladatok között, egyik pillanatról a másikra, azaz igazi modern kézilabdát játszik már most is. Az utóbbi tíz évben juniorkorú játékostól kevés ilyen meggyőző bemutatkozásra emlékszünk a felnőttek között - méghozzá mindjárt teljes meccseken - mint amilyet most tőle láthattunk... Sajnos csak három mérkőzésen, mert december elején kiújult a csonthártyagyulladása, és utána már az egész szezont ki kellett hagynia.

Ezzel a jobbátlövő poszt az MKC gyenge pontja lett. Varga az előző év legjobb góllövőjét, Kiss Nikolettet már szeptembertől elkezdte háttérbe szorítani, és a játékát a csapat szempontjából másodlagos fontosságúvá minősítette, amiért aztán Kiss Niki decemberben eligazolt Mosonmagyaróvárról. Lakatos Rita sem volt már, így aztán Vargának Csala Anita maradt, aki még a jó meccsein is (például a Fradi vagy a Budaörs ellen tavasszal) csak tíz vagy tizenöt percig tudott érdemben hozzátenni a játékhoz, és védekezésben is többször elveszítette a fonalat. Bár Varga minden lehetőséget megadott neki – legalábbis amikor éppen nem volt erre a posztra másik játékosa - mégsem tudta őt NB I-es szintre felhozni.

A balátlövő Gerháth Fanni esetében ezt mondjuk meg sem próbálta. Ő legfeljebb csereként állt be meccsenként tíz percre, és a pályán ezalatt mindössze két játékelemet láthattunk tőle: vagy kapura lőtt felugrásból, vagy a beállóst próbálta megjátszani egy fej fölötti passzal. Gerháth Fanni a magyar kézilabdázás nagy ígérete, de két év alatt immár a harmadik edző vallott kudarcot vele (Hlavaty, ifj. Kiss Szilárd és Varga), ezért az ő felelőssége sem elhanyagolható, amikor ennek az okait keressük.

A jobbszélső Katona Flórát áprilisban elküldték a csapattól, mert nem jött ki az edzővel. Gyimesi Kitti szinte kizárólag védekezésben kapott lehetőséget, illetve néha elöl vészbeállósként, Dombi Luca sérülését követően. Hajtai Vanessza helyzete sem volt könnyű. Varga balszélen az első hónapokban Bízik Rékát preferálta, aki a Mosonmagyaróvár labdaszerzésekre és indulásokra épülő támadójátékában kulcsszerepet kapott. Hajtai először a januári Fehérvár elleni MK-meccsen bizonyított, itt a szünet után lőtt kilenc gólból hármat ő hozott össze (az egyikhez ő adta az asszisztot), és ezzel fontos szerepe volt abban, hogy a csapata – meglepetésre - továbbjutott a következő kupafordulóba. Tavasszal aztán egyre több lehetőséghez jutott, az Érd elleni majdnem sorsdöntő meccsen négyszer is betalált, közülük egyszer úgy, hogy a lövését szélről a kapus védte, de ő visszafelé indulva észrevette a hatos előtt guruló labdát, felvette, megfordult, és a vonalról gólt lőtt. Az ilyen szemfüles megoldások gyakran előfordulnak a játékában, ezen kívül nagyon jól indul, nagyon jól indít, és labdaszerzésekben is élen jár. Általában is az egyik legügyesebb játékosunk, ha a labda a vonalon gazdátlanul pattog három védőjátékos előtt, és ő is ott van, biztosak lehetünk benne, hogy az az övé lesz. De nem jelent problémát neki az sem, ha a kiguruló labdát a hatosnál úgy kell megszereznie, hogy ehhez át kell lépnie egy földön fekvő védőn, de előtte nem szabad belépnie a kapuelőtérbe, és még sorolhatnánk. A sors igazságtalansága, hogy még mindig szélen van és nem középen irányít valamelyik csapatban.

És volt még Bouti Fruzsi... Ő nagy kedvvel vágott bele a munkába, és Varga József is bízott benne, gyakran ötven perceken át pályán hagyta. Ősszel remekül működött a páros kapcsolata Dombi Lucával, akinek elsőrendű asszisztokat adott - gyakran villámgyors labdafelhozatalok után, amikor még rendezetlen volt az ellenfél védelme. Januártól aztán megfontoltabbak lettek az óvári támadások, fogyott a lendület, és Bouti Fruzsi is gyakrabban tűnt tanácstalannak elöl. Így is egész félidőkön át fel-alá mozgott az ellenfél védői előtt, de harminc perc alatt most már csak egy asszisztra futotta. Odatette magát ahogy kell, csak éppen nem volt ennek semmi látszatja... A szezon végére aztán kiderült: igaz, hogy irányítóban játszatta őt Varga szinte végig, de Bouti Fruzsi valójában nem irányító. Ezzel szemben egy nagyon gyors balkettes játékos, aki pompás gólokat tud lőni (amikor éppen elfelejti, hogy azért küldték fel hogy irányítson). Lövőrepertoárja nagyon karakteres: van amikor az ellenfél védőfalát középen váratlanul, rövid lendületből kilenc méterről megtámadja, vagy előkészítés nélkül elengedett lövésekkel próbálkozik ugyanonnét, illetve a saját hatosáról indulva egészpályás száguldás után betörésből talál be, a még nem teljesen visszarendeződő védők mellett. Az egyik leggyorsabb játékosunk, mindenkit lefut ha kell és – mint azt az utolsó óvári meccseken megmutatta – akár beállóban is feltalálja magát. Kevés ilyen gólra éhes és gólratörő játékosunk van mint Bouti Fruzsi, csak fel kell őt szabadítani erre a feladatra, és hagyni kell hogy kibontakozzon. Valójában a góllövés élteti a játékát, nem az irányítóként adott passzok, és remélhetőleg ezután már egyszer és mindenkorra ez lesz a feladata. Igaz, az új csapatában, Dunaújvárosban megint az irányítók vannak kevesebben...

Kisvárda Master Good SE és Kispest NKK

A Kisvárda három legfiatalabb játékosa közül Tóth Gabi márciustól tizenkét meccsen szerepelt, általában balátlövő poszton, és a csapat harmadik legeredményesebb góllövőjeként fejezte be a szezont (3,58 akciógóllal meccsenként). Dudás Georgina a pályán főleg védekezésben kap lehetőséget, ha egyáltalán. Karacs Jázmin viszont évekig a debreceni juniorok erősségének számított, és egy éve a felnőtt csapatban, az NB I-ben is bemutatkozhatott. Tavaly júniusban aztán váratlanul kölcsönadták a Kisvárdának, csakhamar kiderült hogy nem is kölcsönbe, hanem örökbe. Közben ugyanott bejelentették a brazil válogatott Samira Rocha érkezését is, amiből szinte biztosra vehettük, hogy a volt debreceni balszélső aligha kap majd túl sok játéklehetőséget. Ez olyannyira így volt, hogy az első félévben nem is nevezték felnőtt meccsekre, helyette inkább kölcsönadták a másodosztályba, Hajdúnánásra. A Kisvárdában csak a február eleji koncepcióváltást követően (legyen mégis több magyar játékos) léphetett pályára, bár akkor is inkább a kispadon ült. Áprilisban ennek ellenére szerződést hosszabbított, de Samira Rocha mögött nem sok jóra számíthat...

A Kispest tavaly, a feljutása után öt hazai játékossal erősített az NB I-es szezonra, akik közül négyet most, a bajnoki év végén mindjárt el is küldtek. Közülük egyedül a beálló Pintér Zsani marad az első osztályban (Békéscsabán), a többiek az NB I/B-ben folytatják. Ebből levonhatnánk akár azt a következtetést is, hogy ezek az erősítések nem is voltak NB I-es szintűek, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Van amikor a tehetség jelen van, de a motiváció hiányzik, mert a másodosztályban eltöltött évek sokszor kiölik a játékosokból az ambíciókat. De szerepet játszhat a kishitűség, a saját képességek lebecsülése is. Ezen persze a szakmai stáb segíthetne, de az NB I-ben egy-egy évet vendégként eltöltő csapatoknak nem érdeke, hogy a legjobb játékosaikat elveszítsék, és nélkülük menjenek vissza a másodosztályba. Az alsóházi csapatok a fiatalok számára a másodosztály előszobája, a másodosztály viszont egy fiatal kézilabdázónak a halál csókja, mert majdnem mindig a komoly karrier végét jelenti, ahonnét már nincs visszatérés.

Most amikor egyre több – és nemcsak fiatal – kézilabdázó választja az NB I/B-t, ez előbb-utóbb problémát jelent majd. A másodosztályban nincsenek külföldiek, a mentális igénybevétel jóval kisebb, a TAO-nak hála az anyagi lehetőségek – igaz, nem mindenhol - itt is jelentősen javultak, ezért ezek a csapatok egyre több játékosnak jelentenek elfogadható alternatívát - közülük olyanoknak is, akiknek a neve egy-két évvel ezelőtt még a felnőtt válogatottal kapcsolatban is szóba jött. De a félamatőr másodosztályból nem könnyű, illetve nincs is visszatérés Európa legszínvonalasabb – vagy legalábbis pénzben leginkább bővelkedő – első osztályú kézilabda bajnokságába. Ezért a másodosztályba kerülő magyar játékosok elvesznek az elit kézilabdázás számára, és minél többen vannak, annál inkább fogjuk érezni ennek hátrányait. A két bajnokság egymás közti viszonyát is érdemes lenne átgondolni, és az átjárhatóságot a játékosok számára könnyebbé tenni, mert ezzel az NB I potenciális magyar hátországát erősítenénk.

Dán Róbert

© handball.hu