Egészen mostanáig, ugyanis pár napja jelezte, hogy néhány hétig nem lesz alkalma mérkőzésre menni, mert műtét vár rá. Már eddig is sok csatát megvívott de most élete legnehezebb meccsére készül. Ekkor azt mondtam, hogy a magyar női kézilabda társadalomnak ideje őt megismerni.

Igaz-e az, hogy valójában senki sem ismer?
Fehér Viktor: Egy kicsit túlzás, de az biztos, hogy nem túl sokan ismernek igazán közelről.
Egy Pest megyei faluban, Bagon lakom, itt is jártam általános iskolába, majd utána a szomszédos település (Aszód) gimnáziumában érettségiztem. Születésemtől fogva izomsorvadásom van, azaz nem fejlődtek megfelelően az izmaim testszerte. Soha nem tudtam normálisan járni, hat éves koromtól pedig már egyáltalán nem.

Ekkor kényszerültél kerekesszékbe?
Fehér: Általános iskolai alsós koromban. A betegségem jellegzetessége a fokozatos leépülés. Fejleszteni szinte nem is lehet az izmokat, ellenben simán maguktól épülnek le. Orvosi gyógymód nincs rá, már a születésemkor azt mondták a szüleimnek, hogy talán pár évet eléldegélek majd. Harminchárom már összejött...

Az iskolai tanulmányok befejezése után mivel foglalkoztál?
Fehér: Számítógépes tanfolyamokra jártam, azzal szereztem olyan képesítést, amivel itthon tudtam számítógépes munkát vállalni. Anno még postán adtuk fel vagy személyesen vittük be az elkészített munkákat floppy lemezen. Majd jött az internet…

Hogyan kapcsolódott a sport az életedhez?
Fehér: Régen abszolút foci párti voltam. Gyermekkoromban „kockás” füzetbe vezettem a fordulókat, ragasztgattam be a Népsportból kivágott tabellákat. Tizennyolc évesen jutottam el először labdarúgó meccsre, a Honvéd pályára. Tetszett is, de olyan nagyon nem ragadott magával a dolog. Nagyjából ezen a szinten meg is maradt a lelkesedésem, évente párszor kijártunk, de semmi több.

Megérett a sportágváltás...
Fehér: A tv-ben az 1995-ös itthoni világbajnokság óta követtem a női kézilabdát, Németh Helga, Farkas Andrea és Siti Bea voltak az első nagy kedvenceim. Jó pár évvel később, 2003 környékén eljutottam egy női kézilabda mérkőzésre Bakonyi Péter segítségével. Hát az egészen más élmény volt, mint amit a focistadionban tapasztaltam! A nagyon izgalmas Fradi-Dunaferr rangadón azonnal beleszerettem a csarnok „pokoli” hangulatába. Mivel a lépcsők miatt a küzdőtérre kényszerültem, óriási élmény volt, hogy egy-két méterre melegített előttem például Pastrovics Melinda, akit még Paha (Bakonyi Péter – a szerk.) képeiről „fedeztem fel” magamnak, míg az akkori Kohászban szinte a komplett válogatott ott volt...

A Te helyzetedben nem lehet egyszerű csarnokokat látogatni.
Fehér: Nem bizony, sőt, mivel engem elég nehéz szállítani, nagyon sokáig nem is jártunk el itthonról, csak ha muszáj volt. Aztán a nővéreméknek lett egy olyan autójuk, amibe kerekesszékkel felbírtam gurulni – ez hozott az életembe nagy változást. Ezek után már nem volt olyan nagy gond a meccsekre járás. Persze ehhez az egész mániámhoz óriási szükségem van a szüleimre, akik mindenben segítenek nekem.

Beleszerettél a sportágba?
Fehér: Igen, már a tévén keresztül is imádtam a válogatottat, a Mocsai Lajos féle „ezüstös” csapatot.

Férfi kézilabda?
Fehér: Nem érdekelt akkor sem igazán és ez azóta sem változott.

Jött-e a kedvenc klub csapat az életedben?
Fehér: Nem, én abszolút pártatlannak tartom magam a mai napig. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének számomra szimpatikusabb és közömbösebb csapatok. Egy ideig csak Fradi meccsre jártunk, mert oda volt meg a kapcsolat Pahán keresztül. Szóval mindenképp ő vitt bele az egészbe, a képei által ismertem meg ezt a világot. Később ő segített eljutnom az első mérkőzésekre. Aztán szép sorban felfedeztem a többi csarnokot, először a közelebbieket, majd a távolabbiakban is egyre gyakrabban előfordultam.

Kezdetét vehette a fotózás...
Fehér: A következő nagy lépcsőfok az életemben a 2004-es Európa-bajnokság volt Győrben. Ott kezdtem el fotózni, de az még nem volt komoly.

Mikor kezdték el mások is megismerni a fotóidat?
Fehér: Bő másfél év telt el, mire újra „szintet léptem”. Ekkor már előfordult, hogy egy-két barátomnak megmutattam a jobban sikerült képeimet, de azzal a kis kompakt géppel nem készültek olyan fotók, amiket igazán publikálni kellett volna. Arra viszont jó volt, hogy rájöjjek mit is szeretnék csinálni! Így aztán, amikor sikerült elég pénzt gyűjtenem, 2006 májusában a születésnapomra vettem magamnak egy komolyabbnak mondható gépet. Aztán minden elindult magától, elkészült a honlapom, és ahogy elkezdtem publikálni a képeket egyre többen megismerték a nevem és általában biztattak a folytatásra.

Jól tették! Ki szerepel azon a fotódon, amire a legbüszkébb vagy? Egyáltalán létezik-e ilyen?
Fehér: Áh, nem tudok ilyet mondani. A kis hobbiból mára magasan a legnagyobb női kézis archívum jött létre: jelenleg 787 meccsgaléria érhető el az oldalamon (v-man.hu). Ha valamire nagyon büszke vagyok, az a kiállításom, ami három éve volt Székesfehérváron, és az Alcoa egész csapata eljött a megnyitóra!

Sokakban felmerülhet a kérdés, megéri ezt a rengeteg befektetett munkát és anyagi áldozatot a fotózás?
Fehér: Ha anyagilag nézem, akkor nagyon nem, mert havi szinten óriási összegek mennek el benzinre, de ennél nyilván összetettebb ez a kérdés. Az egész tevékenység egyik legfőbb motivációja, hogy „hendikepes” emberként is tudjak olyat csinálni, ami értéket jelent nagy közösségek számára. Ami leginkább profitnak mondható, azok a fotózás által nyert emberi kapcsolatok, sőt barátságok.

Melyik volt számodra a legkedvesebb, legrangosabb mérkőzés, amin ott voltál?
Fehér: Nézőként a Cornexi-Alcoa EHF-kupa-győzelme, fotósként pedig a Fradi legutóbbi bajnoki címének ünneplése bizonyult hátborzongató élménynek. Legnagyobb csalódás talán a nyári vb-selejtező a németek ellen; fájdalmas volt látni a győri parkolóban a német lányok örömtáncát.

Van-e olyan sporttörténeti esemény vagy helyszín, ahová célod az eljutás?
Fehér: Ezek álmok inkább, mint célok. Egy Barcelona focimeccsen, egy női kézilabda Európa-bajnokságon, világbajnokságon vagy olimpián jó lenne fotózni, de egyiket sem tartom megvalósíthatónak jelenleg. Ám ki nem zárom. Egy bevállalhatóbb, kisebb terv a „maradék” női első osztályú kézilabda csarnokokba is eljutni. A Szekszárd, a Siófok, a Veszprém és a Kiskunhalas azok a csapatok a jelenlegi mezőnyből, akiknek a pályáján még nem fotóztam. Ez lehet a rövidebb távú, megvalósítható cél.

A napokban jelezted, pár hétig nem láthatunk a pálya mellett...
Fehér: A barátaimnak már elmondtam, hogy mi vár rám: egy olyan orvosi beavatkozás, ami egy átlagembernek igazából rutinműtét lenne, de az én speciális helyzetemben valamivel nagyobb a kockázat. Ettől kicsit félek, de már csak előre nézek. Gyermekkorom óta nem voltam kórházban és reméltem, hogy nem is fogok odakerülni. De most így alakult, bízom benne, hogy mielőbb visszatérek!

Azt hiszem, hogy az egész magyar női kézilabda társadalom nevében mondhatom: Mihamarabb visszavárunk!
Fehér: Köszönöm, már eddig is sok biztatást kaptam, ez sokat jelent nekem!

Lőkös Zsolt

© handball.hu