A Győri ETO vasárnap kezdi meg idei szereplését a bajnokok Ligája csoportkörében. Első ellenfele a már jól ismert Zvezda Zvenyigorod együttese lesz, amely csapat vezetőedzője eddig sem az átlagos gondolkodásmódjáról volt híres. Lássunk egy újabb csokrot két, vele készült interjú összegzéseként!

- Nyugaton Önt a női kézilabda rossz szellemének nevezik a médiában… Zavarja ez, vagy netán dicséretnek tartja?
Jevgenyij Trefilov: Hidegen hagy. Eredményt csak kőkemény munkával lehet elérni. Rossz szellemnek hívnak-e vagy jónak – ez már csak retorika. A kézilabdában a fegyelmezett csapatjáték minden esetben legyőzi az egyéni zsenialitást, ez alapigazság. Ebből kell minden edzőnek kiindulnia. Védekezésben például az összes játékosnak kívülről kell tudnia a feladatát; ha az éjszaka közepén ébresztem, akkor is rögtön tudnia kell, hogy egy adott helyzetben mit várok el tőle. Sokan mondják, hogy a játékosaim nem szabadok, hatalmas nyomás alatt tartom őket, de a lényeg, hogy én éppen azt szeretném, ha minél előbb önállóak lennének, felnőnének. A kézilabda nem kisasszonyok sportja, a gyengéd lelkek itt nem élnek meg, hacsak nem küszködök, kiabálok velük vagy tíz évig, aztán talán lesz belőlük valami. Egyébként az én játékosaim is megmondhatják a véleményüket, de csak azok, akik valamit már letettek az asztalra. És ők is csak négyszemközt… A pálya mellett csak egy ember irányíthat, végülis minden meccs egy ütközet. A kézilabdázó pedig olyan, mint a kommandós. Elesik, betöri az orrát, de rögtön felugrik, letörli a vért, és már rohan is tovább. Ha ez valakiben nincs meg, a pályán sem lesz belőle semmi…

- A válogatottban végbement egyfajta fiatalítás, az olimpia után teljesen új csapatot kellett építeni…
Trefilov: Így van, gyakorlatilag a nulláról kezdtük. A tavalyi Európa-bajnokság után fél évig nem is voltak közös edzések, áprilisban próbáltam szervezni egyet, de nem jött össze. Több helyen arra hivatkoztak, hogy a nemzetközi kupameccsek miatt nem tudják elküldeni a játékosaikat, néhányan orvosi igazolásokat lobogtattak; a szövetség elnöksége végül kilencven nap felkészülési időt szavazott meg nekem a kínai vb-re. Csak összehasonlításképpen: annak idején Igor Turcsinnak a szovjet csapattal egy ilyen versenyre kétszáz napja volt.

- Ezek az orvosi igazolások, egyéb indokok mostanra már rendszeressé váltak?
Trefilov: Valamiért mindenki pánikszerűen menekül, ha meghallja azt a szót, hogy edzőtábor, de ha nincsenek edzőtáborok, akkor ugyan milyen válogatottról beszélhetünk? Vannak játékosok, akik azt gondolják, hogy a vb nem számít, az olimpiáig még van idő, addig is kivárok… Ezek a játékosok magukat csapják be. Ha ma úgy döntenek, hogy inkább várnak, akkor lehet, hogy holnap már nem is hívják be őket a válogatottba. Igaz, hogy most nem ilyen egyértelmű a helyzet, nagyon lecsökkent a színvonal: olyan játékosokat is be kellett hívnom, akik még nincsenek is azon a szinten, amit egy válogatott játékostól elvárhatnék.

- Mondják azt is, hogy a legbiztosabb út a válogatottba az ön klubcsapatán, a Zvezdán keresztül vezet. Igaz ez?
Trefilov: Sokan jönnek azzal, hogy túl sok időt fordítok a saját csapatomra, de hát, ha akarnám, sem tudnám ezt máshogy csinálni: a klubomban kapom a fizetésem nagy részét. Őszintén megmondom, én sem vagyok híve annak, hogy a mindenkori válogatott egyetlen szupercsapatra épüljön, de ha függetlenített szövetségi kapitány lennék, lehet hogy egyik napról a másikra munka nélkül maradnék… Ki vagy te, kérdeznék tőlem a klubcsapatok edzői? A válogatott szövetségi kapitánya? Mit akarsz te itt? A mi klubcsapatainknak körülbelül ilyen a hozzáállása a válogatotthoz… Itt igenis az Orosz Kézilabda Szövetségnek kell rendet teremtenie, meghúznia a határokat, megállapítani a játékszabályokat.

Mondják, persze, hogy „Trefilov átcsábítja a Zvezdába a játékosokat”, de ne felejtse, ha a játékos elégedett az otthoni viszonyokkal, erről a témáról nem fog velem beszélgetni, szóba sem áll velem. Amúgy nálunk, a Zvezdában is ugyanaz a probléma, mint Toljattiban, Volgográdban vagy Rosztovban: nincsenek igazán jó új játékosok. Minden évben azokra a posztokra próbálok leigazolni embereket, amelyek a saját csapatomban hiányposztoknak számítanak. Korábban mindig találtam valakit, de idén nyáron egyetlen játékost sem láttam, akit érdemes lett volna meghívni a Zvezdába. A játékospiac ma már nagyon kicsi, választékról nem is beszélhetünk, de az edzőkkel sem jobb a helyzet: egy kézen meg lehet számolni azokat, akik tényleg a kézilabdára tették fel az életüket, máshogy pedig nem is érdemes csinálni ezt a szakmát.

- Nem kellene külföldi edzőkkel próbálkozni, ahogy nálunk ez már több másik csapatsportban meg is történt?
Trefilov: Nemrég olvastam az „Argumenti i fakti” hetilapban egy összehasonlító elemzést a nálunk működő külföldi és hazai trénerekről. Az előbbiek közül csak hárman mutattak fel valamit: Ettore Messina (kosárlabdában), Giovanni Caprara (aki női röplabdában vb-győzelemre vezette a csapatunkat) és Guus Hiddink. Hiddink egy különleges eset: bevallom, én teljesen értetlenül állok előtte…Többször is láttam már edzéseket vezetni, és mondhatom, hogy semmi különlegeset nem csinál; a játékosai edzőtáborba is alig járnak, mégis jönnek az eredmények. Elég, ha csak a tavalyi Eb-re gondolunk! Úgy látszik, Hiddink tényleg isteni tehetség, de rajta kívül más külföldi nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért az a véleményem, hogy inkább legyen minél több magasan kvalifikált hazai szakember, de őket aztán becsüljük is meg. Mert ma gyakran megtörténik, hogy a külföldi géniusz előtt még a bársonyszőnyeget is leterítjük, amikor megérkezik, a hazai trénert meg kis híján vasvillával várjuk…

- Az oroszországi kosár- és röplabdacsapatokban sok külföldi játékost találunk (a fociban még többet…). Miért nincs ez így a kézilabdában? Az európai sztárjátékosok nyilvánvalóan emelnék a bajnokság színvonalát…
Trefilov: Alapjában véve egyetértek. A többi csapatjáték esetében drága pénzért jönnek ide hozzánk a sztárok, viszont az is igaz, hogy a mi játékosaink sokat tanulhatnak aztán tőlük. Ám mostanra egyértelműen kiderült, hogy nincsenek olyan európai játékosok, akik hajlandóak lennének nálunk játszani…Vannak erről személyes tapasztalataim. És nemcsak arról van szó, hogy nem kapnának elég pénzt. Lássuk be: manapság minden sportágat be kell indítani, fel kell építeni, és nálunk, a kézilabdában ez nem történt meg…

- Mi kellene ehhez?
Trefilov: Feltétlenül kellene valaki, aki főállásban, és megfelelő adminisztratív hatáskör birtokában csak a kézilabda itthoni pozícióinak megerősítésével foglalkozna. Valamikor, a kezdet kezdetén mindegyik sportág egyforma helyzetben volt, de aztán a teniszben megjelent Tarpiscsev, és most jobbnál-jobb teniszezőink vannak. A röplabdában ott volt Patrusev, akinek hála ma a röplabda egyike az anyagilag legbiztosabb alapokon álló sportágaknak Oroszországban. Megtörtént ugyanez a kosárlabdában is. A kézilabdában ilyen személy máig nem akadt, kíváncsi vagyok, hogy az OKSZ mostani elnöke mire jut majd. Persze emellett fontos szerepet játszik egy sportág ismertté válásában a televízió is. Itt is csak rosszabb lett a helyzet; néhány éve még lehetett látni a különböző csatornákon nemzetközi kupameccseket, egy-két hazai bajnokit is, de ennek vége: 2009-ben csak egyszer került képernyőre a női kézilabda nálunk. Mindenki láthatta a bajnoki döntő utolsó perceit, de azok nem a kézilabdáról szóltak persze.

- Milyen ma az orosz játékosok anyagi megbecsülése?
Trefilov: Korábban mindenki sírt, hogy nincsenek jó csapatok, mert a játékosaink keveset keresnek. Kérdem én: mennyi kellene? Itt van, fogd, de aztán dolgozz is meg ezért a pénzért. Ha egy játékosnál nem látom az igyekezetet, nálam hamar vége a történetnek: fogd a cuccod, aztán ne is lássalak itt… Az utánpótlás-edzők is panaszkodnak, hogy kevés a fizetés. Ma Moszkvában egy általános iskolásokkal foglalkozó tréner (a legjobb minősítésű) majdnem hatvanezer rubelt keres. Az talán kevés? Akkor menjen tornatanárnak. Viszont iskolában nem akarnak dolgozni, mert a mai gyerekek olyanok, hogy egészben lenyelik őket, mielőtt még megszólalhatnának. Ők legalábbis ezt mondják.

- Emlékszem, valahol mintha azt olvastam volna, hogy a Zvezda játékosai a sportcsarnokhoz tartozó épületben, egymással összezárva laknak, mint régen, a szovjet időkben. Pedig már a XXI. században élünk…
Trefilov: Zvenyigorod egy kisváros, bár Moszkvához közel, így aztán nem könnyű itt kiadó lakásokat találni. Szó se róla, pszichésen megterhelő volt az együttlakás, de így legalább mindenki százszázalékosan a kézilabdázásra tudott koncentrálni, és nem kellett a házimunkával törődni, ami azért elvonja az energiát. Mostanra aztán már mindenki kiköltözött. A lányok saját maguk főznek, mosnak, takarítanak. Nem könnyű nekik. Magánéletük akkor is volt, amikor még itt laktak; bizonyos apokon nem kellett a szálláson éjszakázniuk, bárhol lehettek. Vagy gondolják, hogy van, akinek ez kevés, minden este szabad akar lenni? Akkor már mehet is egy másik csapatba! Nekem nem kellenek lefáradt emberek az edzéseken.

- Ön otthon, a családjával is ilyen szigorú?
Trefilov: Ritkán vagyok otthon, bár azért így is sikerül mindenkivel összeveszni… Igaz, a feleségemen kívül most már nincs más, akinek az idegeire mehetnék. Ő már harminc éve elvisel engem, márpedig ehhez tényleg egészen különleges tehetség kell, úgyhogy ő minden dicséretet megérdemel. A gyerekeim meg felnőttek, megvan a saját életük. A lányom nemrég ment férjhez; három nappal az esküvő előtt megkérdeztem, hogy hívják a férjét, hogy tudjam, mi lesz majd az új, férjezett vezetékneve. Mondja: Baranovszkaja. Nekem meg van itt egy játékosom a Zvezdában, akit ugyanígy hívnak, minden nap kész szenvedés vele a munka. Mondtam is a lányomnak, persze nevetve: ezt a családnevet hallani sem akarom, válassz egy másikat…

- Gyakran érzi úgy, hogy elege van a kézilabdából, mindenből?
Trefilov: Önök szerint? Fiatal koromban volt rá esély, hogy élmunkásként végzem, mint kombájnos. Akár még a szocialista munka hőseként is. Aztán gyakran eszembe jut az a mese, ahol az apának három fia volt… A bátyám egy minisztériumban dolgozik, magas beosztásban; a nővérem egy nagy cég igazgatóhelyettese volt, most Németországban él. Én meg ahelyett, hogy kutatómunkát végeznék egy intézetben, a kézilabdázásnál kötöttem ki, ott is maradtam. És már nem is megyek sehova – engem egy nap úgy fognak innét kivinni…

Forrás:
Краснодарские известия, выпуск №120 (4242)
Прессбол, 23 сентябрь 2009.

Oroszországi tudósítónktól

Trefilov, egy kicsit másképp