- Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?
- A szüleimnek volt egy barátja, telekszomszédja, ő ajánlott be az első edzőmnek, Radványi Tibornak, mondván jó a gömbérzékem. Az első edzésemre 1990. augusztus 26-án mentem a Fradiba, azt mondták, ha van kedvem, maradhatok. Összesen tíz évet töltöttem el a Népligetben.

- Milyen volt az első edzése?
- Eleinte borzalmas, hamar légszomj tört rám. Aztán erőt vettem magamon, azt gondoltam, ez az egyszerű, pattogtatós játék nem foghat ki rajtam. Mára pedig már az életem részévé vált.

- A Ferencváros az ország egyik legjobb kézilabdacsapata, az ott eltöltött évei alatt Európában is meghatározó játékerőt képviselt. Milyen volt az útja a felnőtt keretig?
- Végigjártam a ranglétrát: a serdülőben és az ifjúsági csapatban is Radványi Tibornál készültem, majd zöldfülűként kerültem a már akkor is világhírű Németh András, a válogatott jelenlegi szövetségi kapitányának kezei közé. A sportot nem volt egyszerű összeegyeztetni a tanulással, de segített, hogy az általános iskolát sporttagozatosként teljesítettem. Az ifiknél töltött utolsó évemet a jobb térdem elülső keresztszalagjának szakadása miatt ki kellett hagynom, a sérülés után – 18 évesen – pedig egyből a felnőttekhez kerültem. Az akkori klasszisok, mint Pádár Ildikó, Kökény Bea, Farkas Ágnes vagy Deli Rita mellett kevés játéklehetőséget kaptam, de én már annak is örültem, hogy ilyen kiválóságokkal edzhettem. Életre szóló élményekkel gazdagodtam, hiszen 2000-ben magyar bajnokok lettünk, a Bajnokok Ligája szezonban pedig a Viborg elleni idegenbeli találkozón leülhettem a kispadra. Játéklehetőséghez nem jutottam, de talán jobb is, fel sem mertem volna menni a pályára.

- Aki már játszott a Ferencvárosban, az biztosan érezte a Fradi-családnak nevezett köteléket. Az ön számára mennyit jelentett ez a kapocs?
- Nem tartom magam fradistának, persze szurkolok a korábbi klubomnak. A kézilabdacsapat vezetőit nagyon megszerettem, ha a Népligetben játszunk, szinte otthon érzem magam, mégsem köt érzelmi szál a Ferencváros, mint sportegyesület felé.

- A fővárosból Székesfehérvárra került, ahol a Cornexiben két szezont húzott le. Hogyan emlékszik azokra az évekre?
- Miután a Fradiban keveset játszottam, mindenképpen váltanom kellett. Az első évem jól sikerült, Körstner Vilmos edzővel remekül megértettük egymást. Németh Helga sérülése után alacsony termetem ellenére jobbátlövőként játszottam, nem is rosszul. A következő szezonban Zsiga Gyula érkezett a kispadra, akivel emberileg nem jöttünk ki egymással. Akkor sem ment rosszul a játék, de az edző közölte velem, nincs rám szüksége. Nem voltam a kedvence, azt sem tudta, hány éves vagyok…

- Fehérvár után azonban nem sikerült könnyen csapatot találnia.
- Így igaz, eleinte nem volt csapatom, a nyári szünetben az NB I/B-s Tököl gárdájával edzettem. Az utolsó pillanatban hívott az akkor még elsőosztályú Esztergomba Laurencz László, aki a pályafutásom kedvenc edzője volt. Itt is két évet töltöttem, a forgatókönyv hasonló volt a fehérvárihoz. Volt egy jó szezonunk, ötödikek lettünk, nekem is ment a játék, pedig megint nem a posztomon, irányítóban, hanem jobbszélsőként játszottam. Akkoriban sok borsot törtünk mostani csapatom, a Vásárhely orra alá. A második évben anyagi problémák adódtak, a bennmaradásért harcoltunk, ami végül sikerült is, de jól jött az akkor már stabil elsőosztályú csapatnak bizonyuló HNKC hívása.

- Budapestiként nem volt nehéz megszokni egy „kisváros” hangulatát, életvitelét?
- Egyáltalán nem, mert igaz, hogy a fővárosban születtem, de öt éves koromig Polgárdi-Tekerespusztán éltem, mivel gyógypedagógus szüleim itt kaptak munkát a helyi értelmi fogyatékosok intézetében. Ezután szintén a munkalehetőség miatt visszaköltöztünk Budapestre, de azt sem volt nehéz megszokni. Szinte burokban éltem, reggel héttől este hatig az iskolában és edzésen voltam, így hamar elteltek a napok. Sok mindenre nem maradt időm, de egyáltalán nem bánom, sokkal többet kaptam sporttól, mint amiről le kellett mondanom miatta. Budapesti születésű létemre vidékinek érzem magam, jobban szeretem a kisvárosi életet, embereket. Ha meglátogatom a szüleimet, akkor is maximum két napot tudok maradni, mert szerintem a pestiek nagy része nincs tekintettel a másik emberre.

- Mi az, amire kevesebb ideje jutott az élsport miatt?
- Azt hiszem mindenem megvolt. Szórakozni nem sűrűn jártam, de nem csak a kézilabda miatt. A szüleim amúgy sem engedtek, meg nem is volt az én világom, a napi két edzés után inkább pihenni szerettem. Talán barátokból volt kevesebb... Nem voltak igazi barátaim, hiszen kevés időm maradt rájuk. Volt egy kutyasétáltatós társaság az otthonom közelében, meg a csapattársak, de ezek az idő múlásával meggyengültek, amolyan iwiwes ismeretséggé szelídültek.

- A negyedik szezonját kezdte Vásárhelyen, úgy tűnik, itt megtalálta a számításait.
- Valóban, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, amikor Esztergomból ide költöztem. Az ottani viszontagságos helyzet után egy rendezett egyesület, otthonos környezet fogadott. A 2004/2005-ös szezonban kapcsolódtam be a munkába, az akkori edző, Pánczél Barabás, azaz Paci bácsi hívására. Azóta az edzők évente cserélődtek - előbb Buday Ferenc, egy évvel később Kiss Szilárd, idén pedig Rapatyi Tamás irányítja a csapatot - én viszont itt ragadtam.

- Huszonhét évével nem számít idős játékosnak, mégis több klasszissal játszhatott már egy csapatban. Kikre emlékszik vissza legszívesebben?
- Akikkel nagyon jó volt együtt játszani, vagyis inkább csak együtt edzeni, azok a bajnoki címig jutó Ferencváros játékosai. Pádár Ildikó, Kökény Beáta vagy Farkas Ágnes mind világklasszisok voltak. Utóbbival különleges volt a kapcsolatom, hiszen róla köztudomású volt, hogy nem szerette az ifjúsági játékosokat. Volt, akivel gonoszan viselkedett, engem azonban kedvelt valamiért. Szintén csak a legnagyobbak között említhetem Németh Helgát a fehérvári időszakomból. Sajnos vele a sérülése miatt keveset játszhattam együtt, de emberileg is felnéztem rá. Esztergomban ismerkedtem meg Sipos Krisztivel, akivel most is csapattársak vagyunk, az évek során pedig a legjobb barátnőkké váltunk.

- Már lassan egy éve ön a Hódmezővásárhelyi NKC csapatkapitánya. Sokat jelent a karszalag?
- Igaz, hogy sok energiát emészt fel, de szeretem csinálni. Körmöczi Beáta távozása után, 2007 elején Kiss Szilárd nevezett ki a posztra, azóta pedig a csapattársak is bizalmat szavaztak, így talán nem végzem olyan rosszul a feladataimat. Tulajdonképpen ügyintézőt kell játszanom a csapat tagjai és a vezetők között. Ha változik az edzés időpontja, vagy ha valami probléma adódik az edző és a játékosok között, nekem kell megoldanom. Szeretem csinálni, mert ezzel tudok segíteni a csapattársaknak, megkönnyítem az új igazolások beilleszkedését.

- Csapatkapitányként az öltözőben is önnek kell rendet tartania. Nehéz megtalálni a közös pontot 15-20 nő között?
- Igaz, hogy vannak apróbb összezörrenések, de meg tudjuk beszélni azokat. A szezon végére már nagyon elegünk van egymásból, néha találkozni sincs kedvünk, de ahogy külön töltünk egy hetet, elkezdünk hiányozni egymásnak és jönnek a telefonok. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolat ez közöttünk.

- Milyen sűrűn tud hazalátogatni a rokonokhoz?
- Meglehetősen ritkán. Háromhavonta két-három napot vagyok Budapesten. Számomra a család az első, de több időt nem tudok eltölteni a fővárosban. Ottlétem alatt mindenkit végiglátogatok, megnyugtatom őket, hogy nincs semmi bajom, aztán jövök vissza Vásárhelyre. A szüleim még kevesebbet tudnak hozzám utazni, ők félévente egyszer látogatnak Vásárhelyre. Ennek ellenére szoros közöttünk a kapcsolat, minden nap beszélek telefonon anyuval. Apuval csak kétnaponta, vele mindig összeveszünk…

- Min vesznek össze?
- Természetesen a kézilabdán. Amikor hazamegyek, általában elviszem a mérkőzéseim felvételét DVD-n. Ő ezeket megnézi, majd telefonon elemzi minden egyes mozdulatomat. Két perc alatt fel tud idegesíteni, van, hogy olyan meccsről beszél, amire már nem is emlékszem. Folyamatosan figyeli a pályafutásomat, olvassa az újságokat, bújja az Internetet.

- Miket tanácsol a játékával kapcsolatban?
- Mivel velem együtt ő is 17 éve van benne a sportágban, látta, hogyan lettem „kis pisisből” kiforrott játékos. Megmondja, melyik lábammal hogy lépjek, a hibákért pedig kérdőre von. Ő a legnagyobb kritikusom.

- Amikor Budapesten játszik mérkőzést, ott marad a családnál?
- Á, azt nem tehetem meg. Hódmezővásárhelyen nagyon várnak haza. Van egy mopsz kiskutyám, Murphy-ke, akihez mindig hazajövök. Ha pénteken játszunk, mondjuk a Fradi ellen, este hazabuszozok, fogom a kutyust, és szombat reggel megyek vissza Pestre a szülőkhöz. Rá is bízhatnám valamelyik csapattársamra a kutyát, mert mindenki szereti, de felelősséggel tartozom érte, ezért nem hagyom egyedül.

- Mivel telik el egy hétköznapja?
- Kötött a programom, hétfőn, kedden és csütörtökön két edzésünk van, délelőtt és délután másfél óra. Szerdán csak délelőtt edzünk egy hosszabbat - ilyenkor átmegyünk Szentesre -, hétvégén meg jönnek a mérkőzések. A maradék időmbe megpróbálok egy kis magánéletet sűríteni. A délelőtti tréning után közösen megyünk el a lányokkal ebédelni, majd általában beülünk egy kávéra a törzshelyükre. Sipivel (Sipos Krisztina – a szerk.) nagy virággyűjtők vagyunk, általában elmegyünk a nagykereskedésbe, hátha találunk valami különlegességet. Igazi oázis van mindkettőnknél. Sokat foglalkozom Murphy-vel. Naponta háromszor járunk sétálni, mert szegénynek gyors az anyagcseréje, ha nem viszem le, összerondítja a lakást. Foglalkozni kell vele, sokat szoktunk játszani. Az esték a legjobbak. Szerintem a kutya az ágyba való, ezért együtt szoktunk aludni. Közös franciaágyunk van, bár neki ez sem elég, általában rám szokott feküdni és úgy alszik el. Éjszakánként horkol, röfög, köpköd, mindent, amit csak el lehet képzelni. Pont a közös alvás miatt minden séta után megmosom a lábait. Teljesen gyermeki szinten kezelem.

- Jut ideje a házimunkákra is?
- Murphy-ke miatt muszáj, hogy jusson, mert nagyon hullik a szőre. Nő létemre gyűlölök takarítani, különösen a mosogatással állok hadilábon, ennek ellenére megcsinálom, mert nem lehet kupiban élni. Azt mondják, a zseni átlátja a káoszt is, ez alapján a lakásomra gondolva igazi zseni vagyok.

- Mikorra tervezi a családalapítást?
- Nem tudom megmondani. Amikor látom a velem egyidős ismerőseimet, akik már mind anyukák, mindig elszörnyülködöm, hogy milyen öreg is vagyok. Elvileg a harmincéves kor a vízválasztó egy kézilabdázó életében, de még utána is évekig lehet játszani. Szerencsére van előttem több jó példa, akik szülés után tértek vissza az elsőosztályba, de egyelőre nem találtam meg azt a férfit, akivel családot alapítanék. Pedig imádom a kisgyermekeket, már attól boldog vagyok, ha az utcán visszamosolyognak rám.

- Nemrég kezdett bele az edzősködésbe. Milyenek az első tapasztalatai?
- Imádom őket. Hihetetlenül aranyos gyerekek alkotják a szivacskézilabda csapatomat. Heti két foglalkozásunk van, a legfiatalabb tanítványom hat, a legidősebb kilenc éves. Van érzékük a labdához, persze még nem tudnak tejesen koncentrálni. Mindent meg kell nekik mutatni, mert a testnevelés órák nem jelentenek elég „rutint” a számukra. Szerencsére van segítségem, mivel az egyik csapattársam, Takács Dusmáta anyukája is szivacskézilabdásokat edz Dunaújvárosban, tőle kapok bőven szakirodalmat.

- Vonzza az edzői pálya?
- Nagy vágyam, hogy edzősködjem. Szeretnék értelmi fogyatékosokat tanítani kézilabdára, mert érzem, hogy a szüleimhez hasonlóan bennem is megvan ez a gyógypedagógiai véna. Ha meglepem anyukámat a munkahelyén, sok szellemi, testi fogyatékos gyerekkel találkozok. Igaz, ők már nem gyerekek, idősebbek nálam, de az értelmi szintjük még gyermekkorú, úgy is kell velük viselkednem. Egyáltalán nem félve megyek ilyenkor az otthonba, mert ebben nevelkedtem. Polgárdi-Tekerespusztán sok beteg gyermek volt a játszótársam, szinte együtt nőttünk fel. Sajnos amellett, hogy a fogyatékos kosárlabda és úszás már országos érdeklődésre tart számot, a kézilabdájukról keveset hallani. Azt is csak anyukámtól tudom, hogy már van egy ilyen csapat Budapesten. Ha felhagytam a játékkal, elkezdem a gyógypedagógia szakot valamelyik főiskolán. Sajnos ezt csak nappali tagozaton lehet végezni, így még várnom kell a célom megvalósításával. Nemrég uszodai edzésünk volt, ahol egy Down-kóros gyermek akart beülni hozzánk a pezsgőfürdőbe. Amikor a felügyelője megkérdezte tőlünk, lehet-e, figyeltem a csapattársaim arcát… Azokon a kifejezéseken szeretnék a majdani munkámmal változtatni.

- Lehetségesnek érzi ezt?
- Teljesen biztosan nem sikerülhet. Az emberekben komoly előítéletek vannak. Igaz, hogy egyes sérült emberek erőszakosak, de őket megfelelő intézményekben kezelik. A sporttal nagyon sok kaput ki lehet nyitni a beteg emberek felé, a játék segíthet a fejlődésüknek. Hihetetlen azt látni, ahogy egy testi fogyatékossággal rendelkező úszik, és olyan időt megy, ami még egy ép embernek is a dicsőségére válna. Nekem is van egy úszó kislány barátom, Zana Anita, aki mozgássérült. Mindig, amikor a Népligetben játszunk, kijön a meccsre, ott szoktunk beszélgetni. Megkapom tőle a versenyeit DVD-n, élvezet nézni őt sportolás közben. Anita egy jó példa lehet mindenki számára, mert a sérülése ellenére teljes életet él, a nyáron például a pekingi paralimpián szerepelt.

- Ön a vásárhelyi csapatban meghatározó játékos, a legjobb edzők keze alatt is megfordult, a felnőtt válogatottban mégsem tudott bemutatkozni. Miért alakult így a pályafutása?
- A válogatottbeli szereplés az egyik nagy hiányom, sosem volt szerencsém a címeres mezzel. Már a serdülőválogatottba meghívtak, végig is csináltam az alapozást, ám a torna előtt mandulagyulladást kaptam, így elúszott a szereplés lehetősége. Beválogattak az ifikhez is, ott is edzettem becsülettel, ám vakbélgyanúval kórházba szállítottak. Még innen is visszaküzdöttem magam, meghívtak a junior csapatba, ami a felnőtt nemzeti csapat előszobája, ám akkor jött az a fránya térdsérülés, amelyet azóta több is követett, összesen öt térdműtétnél tartok. Realista vagyok, tudom, hogy jelenleg többen előrébb tartanak nálam irányító poszton: Görbicz Anita a világ legjobbja, Ferling Bernadett sem sokkal rosszabb játékos nála.

- A jelenlegi magyar válogatotton látszik, hogy Németh András szövetségi kapitány inkább a fiatalabb játékosokra épít. Ez nem az Ön malmára hajtja a vizet…
- Kell is fiatalítani, de szerintem nálam nem az életkorral van a probléma. Egyszerűen most nem tudok annyit a játékból, mint a riválisaim. De máig nem mondtam le a lehetőségről, hogy egyszer bemutatkozhassak piros-fehér-zöldben.

- A jelenlegi szezonban a hatodik hely elérése a cél Vásárhelyen. Ön szerint reális ez az ASA-HNKC számára?
- Biztos, hogy nem lesz könnyű, de szerintem bejutunk a legjobb hatba. A szezon elején több gyengébb csapat ellen is hullajtottunk pontokat, amit a csapatépítés számlájára írok. Hiába nagyon jó játékos az összes új igazolás, még nincs meg közöttünk az, ami a régebbi társakkal, Jókai Nórival vagy Sipos Krisztivel megvan. Velük csukott szemmel is megértetem magam, ám Borbély Zsani és Koroknai Viki még nem mindig arra mozdul, amerre én szeretném. Ám ha összerázódunk - amire szerintem fél szezon kell - nagyszerű csapatot alkothatunk.

Forrás: www.promenad.hu (Gyúrós István)