A hasonlat nagyon jó. Magam is mindig úgy éreztem, ez a legnagyobb ünnep. Ezért érdemes naponta kínlódni. Mindezt Sáriné Kocsis Erzsébet, a Dunaferr egykori kiválósága, jelenlegi ügyvezetője mondta, aki valóban maradandót alkotott női kézilabdázóként a nemzetközi porondon is. A Világ legjobbja címet is elnyerte, s azzal büszkélkedhet, hogy mind a három kupát - BL, EHF és KEK - elnyerte.

- Böbe, egy külföldi csapat ellen másképp kell készülni?
- Valamelyest igen, ugyanis nagyobb a felelősség is. Egy kupamérkőzés eredményeit másnap Európa szaksajtója is közli, óriási a publicitása a nemzetközi kupának. Nem kell külön bizonygatnom: egy bajnoki évben többször kerülünk szembe a magyar riválisokkal, de egy nekünk kisorsolt külföldi csapat ellen kézilabdázni egészen más. Izgalmassá, érdekessé teszi ezeket a párharcokat az, hogy félig-meddig ismeretlenek ellen kezdődik a küzdelem. Ezt megelőzően viszont kellő önbizalom szükséges: bízzunk abban, hogy mi leszünk a jobbik gárda.

- Indul a mérkőzés, és már az első tíz percben kiderül: kikkel állunk szemben...
- A klasszisoknak ennyi idő elég is, hogy azonnal tudjanak az ellenfél játékára reagálni, alkalmazkodni. S a jó játékost pontosan a nemzetközi kupákban mérik meg , vajon tud-e ott is teljesíteni. Természetesen a második találkozó, a visszavágó a könnyebb, mert már egyszer test test ellen találkozott a játékos a riválissal. Már nem fekete ló az ellenfél.

- Melyik volt a legemlékezetesebb nemzetközi eseménye?
- Hát persze a BL-győzelem. Sose felejtem el a Hypo elleni jégcsarnoki mérkőzést. Ám a legszebb mégis a kilencvenötös KEK-győzelmünk volt Laurencz Laci bácsival. A Lützellinden csapatával játszottuk a döntőt, és előttem van, ahogy szurkolóink képletesen szólva még a csillárokon is lógtak. Én négy gólt dobtam, s akkor Siti Bea brillírozott. Dunaújvárosban először lehetett érezni, hogy a városban megkezdődött valami fantasztikus mozgás a női kézilabdában.

- Kocsis Erzsébetet, a legendás válogatott beállót - gondolom - azóta sem felejti el a nemzetközi szakma...
- Tényleg, jelenleg mint sportvezető, bárhová megyek, ismerősként fogadnak. Emlékeznek játékos pályafutásomra. Ez végtelenül jó érzés. Szerencsés vagyok, hiszen azóta is a kézilabda közelében maradhattam.

- Sose csábították?
- Ó, dehogynem. Akkor rezgett a léc, amikor a nagy Vasas agitált igen rámenősen. De mondhatnám a dán meghívásokat, vagy a németországi csábítást, hiszem ismert kézilabdázó, világválogatott voltam. Nem mentem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy a családomat itt hagyjam. És ezt azóta sem bántam meg. Azaz egy hiányérzetem mégis van: idegenlégiósként biztosan megtanultam volna a fogadó ország nyelvét. Egy északi, dán, norvég stílusú csapatot választottam volna. Ők álltak közelebb hozzám.

- A jelenlegi keretben sokan vannak, akik először játszanak külföldi csapattal. Mi az Ön útravalója a számukra?
- Szakmailag segítek, ha kell. Most Balogh Barbarával foglalkozom, mint beállós a beállóval. Nagyon jó alany. Az külön jó érzés, hogy annak idején még Kulcsár Anita is elfogadta a tanácsaimat. Ezenkívül sok-sok közvetlen, baráti beszélgetéssel igyekszem hatni rájuk, hogy elhiggyék: ők nagyon jók. És azok leszünk csapatként is. Pénteken és szombaton a Baku csapata elleni találkozókon kiszolgáljuk majd a szurkolóinkat. Ezt megígérhetem.

Forrás: Dunaújvárosi Hírlap