Helyszíni beszámoló (innen-onnan)

Azért az embernek nagy szerencséje van, ha a Szentpétervár-Frankfurt és a Frankfurt-Budapest útvonalon olyan illusztris társasággal utazhat, mint e sorok írója. A hónapokkal korábbi jegyvétel során nem tudhattam, hogy a magyar nőikézilabda-válogatott december 19-én, helyi idő szerint este hét órakor rajtol el Szentpétervárról.

Akadtak olyan újságírók (többek között Matuz Krisztián, a Sport1 riportere, vagy Lantos Gábor és Radnóti László, a Magyar Rádió sportosztályának két munkatársa), akiknek megadatott az a szerencse, hogy az úton végig a lányok társaságát élvezhették, számomra a sors korábbi gépet vezényelt a behavazott orosz városból.

Ám amikor az ember Pulkovo 2-re (azaz Pétervár nemzetközi repterére) érkezik csomagjaival, s a becsekkolásnál előtte a dán, mögötte pedig a norvég válogatott áll sorban, mégiscsak meglepődik. A lassú kiszolgálás során olyan apró titkokra is fény derül, hogy Katrine Fruelund és Karin Mortensen miért nem tudja egyszerre használni a női mosdót - naná, mert egyszemélyes.

A reptéren aztán megoszlottak a csoportok, a norvégok az oslói, a dánok a koppenhágai gépre csüccsentek, ám Frankfurtba így is komoly csapat tartott: Kjersti Grini, aki már a váróteremben elnyúlva a székeken, fején két hatalmas fülhallgatóval aludt, csupán egykori edzője, Marit Breivik merte felébreszteni, mintegy fél perc erejéig. Aztán a gép 27-es sorában, velem párhuzamosan Ulrik Wilbek foglalt helyet (ki ne ismerné az olimpiai bajnok dán tréner nevét?), mellette felesége, Susanne Munk Lauritzen, a Viborg és a dán válogatott egykori legendás kapusa...

Gépünk különböző okok miatt két és félórát késett, így is maradt háromórányi fakultatív várakozóprogram Frankfurtban, ahol félve néztem a végeláthatatlan csarnokot, vajon a mi lányaink időben befutnak-e? Nos, igen, Pálinger Katalin volt az első, aki megérkezett, gépindulás előtt mindössze 20 perccel, de mire a Lufthansa budapesti járata felszállt, már mindenki ott volt.

A legénység németül és angolul is köszöntötte a bronzérmes csapatot, elő is kerültek a stewardessek kis kocsijából a pezsgők, Pálinger pedig rövid időre magához ragadta a mikrofont. "Figyelem, figyelem, itt a kapitány, a csapat kapitánya beszél. Szeretném még egyszer megköszönni a csapatnak a világbajnokságon nyújtott teljesítményt, s gratulálok a bronzéremhez. Kérem, csatolják be öveiket, a gép azonnal megkezdi a felszállást!"

Derültség, taps.

A jókedv csak nem akart elfogyni, Bába Mihály gyúró pillanatok alatt előhalászta az érmét, abban feszítve végig az úton, Németh András kapitány meg is kérdezte tőle: hol vette ezt a szép nagydarab fémet? Mi ez, kolomp?

A hír már a gépen elterjedt, jönnek a szurkolók Ferihegyre, ezt mindenki vérmérséklete szerint fogadta: volt, aki hitetlenkedve, volt, aki örülve. A legboldogabb mégis Görbicz Anita volt, aki a leszállás után úgy csapta magasba kezeit, mint a világbajnokságon góljai után szokta...
Itthon vagyunk!

A szurkolók, a fotósok és a tévések gyűrűjéből nehéz volt szabadulni, de mindenki úgy vélte: állandósulhatna a hasonló, év végi fogadtatás. Legközelebb például a 2006-os, decemberi, svédországi Európa-bajnokság után.

handball.hu (pl)