"Sosem hagyom abba a szakmai munkát"
2005. október 25. 16:27 © handball.hu
1982-ben ért története csúcspontjára a Vasas nőikézilabda-csapata. Az együttes a hazai bajnokság és a kupasiker után a Bajnokcsapatok Európa Kupájában is első lett, a döntőben a jugoszláv Radnicki ellen diadalmaskodott. A kispadon akkor egy ismeretlen, mindössze 28 esztendős szakember, Mocsai Lajos foglalt helyet, aki 23 év után visszatért egykori sikerei színhelyére, s egy jóval komolyabb németországi szerződést visszautasítva vállalt munkát Angyalföldön.
- Tíz évet dolgoztam a világ legerősebb bajnokságában, a liga rendkívül szeret és megbecsül, ezért hívtak tavasszal Gummersbachba. Óriási élmény volt ez a három hónap, amelyet a sportág egyik európai fellegvárában tölthettem. A 9. helyen vettem át a csapatot, s a 18 megszerezhető pontból mindössze egyet veszítettünk el, a klub fennállásának legsikeresebb sorozatát produkáltuk. Ha valaki a DSF-en a TuSEM Essen elleni utolsó meccsünket nézte, láthatta, 350-400 ember tüntetett, hogy maradjak.
- Mennyire volt komoly dilemma, amikor a maradás vagy a hazajövetel között kellett döntened?
- Nehéz volt. A németek komolyan hittek abban, hogy maradok, én meg itthon már kezet adtam arra, hogy jövök. Morális döntést választottam, hogy jó vagy rossz, majd az idő eldönti. Nagyképűség talán, de a Bundesligában két év múlva is kaphatok szerződést. Pedig a németek ajánlatára jellemző, hogy olyan szerződést kínáltak, ha a két állásommal keresett összeget beszorzom tízzel, kb. akkor jön ki a végösszeg. A következő másfél évben viszont komoly munka rám vár az egyetemen, plusz a Vasasnál. Nagy örömmel jöttem haza azért, hogy dolgozhassak tovább a Testnevelési Egyetemen, amelynek önállósága szívügyem. Szeretném, ha ez 2007. január 1-től megvalósulna. 1978 óta ott dolgozom, lassan az intézmény legidősebb vezető tanára leszek, dékánhelyettesként, menedzserigazgatóként fontos számomra, milyen jövője lesz az egyetemnek. Emiatt Budapesten szerettem volna munkát vállalni, nem akartam abbahagyni semmiképp az edzősködést.
- Tudatosan a Vasas felé nyitottál?
- Az angyalföldi vezetők kerestek, tudták, ez a helyzet adódik, tudták, hogy vidékre, nagycsapatokhoz nem megyek el a TF miatt. Nagyon furcsa helyzetet vettem át, megpróbálom kiegyenesíteni azokat a problémákat, amelyek eddig gondot okoztak. Az én helyeztem, azzal, hogy főállással, stabil egyetemi háttérrel rendelkezem, könnyebb, mint egy olyan edzőnek, aki ha elveszti a székét, nincs munkája. Nekem emberileg, pedagógiailag a dolgok természetéből adódóan más a kapcsolatom a fiatalokkal, a habitusom, a mentalitásom arra ösztökél, hogy nagyon motiváltan és pozitívan gondolkodjak. Ismerve a magyar nők lélektanát tudom, hogy a játékosok 50 százaléka szigorú elbánást kér magának, 25 százalék szabadosabb, szabadabb, míg a maradék rendkívül öntudatosan a maga útját járja.
A kézilabda a jelenlegi állapotok szerint szeretné visszanyerni régi ambícióját. Ahogy a sajtó korrekten írta, a csapatépítést a kispadon kezdte el a klub, ez egy nagyon érdekes megfogalmazás. Jelen pillanatban érzem az erőt, hogy valami megmozdult a Vasasnál. Ezt érzik a szponzorok is, akik szeretnének részesei lenni ennek, csatlakozni, hogy ne csak akkor mozduljanak, amikor már kialakul valami. Azt, hogy a Vasas felé érdeklődés van, hatalmas dolognak tartom: öt éve egy meccsünk került tévéképernyőre, idén már a harmadikra készülünk. Sokat nőtt a tábor pozitív irányban, 1000 ember visszatért a lelátóra.
A vízipólóval összekapcsolnak, noha az már kész, nagyon jó működő szakosztály, mégis együtt kerülünk értékesítésre. Jók a jelek, ami a legfontosabb: modern gondolkodású és szemléletű egyesületet akarnak - mind üzletileg mind emberileg mind morálisan. Az biztos, hogy egyharmad költségvetéssel, mint a vezető klubok betörni nem lehet, de játékstílusban és játékfelfogásban olyat akarunk produkálni, ami honorál.
- Sok pozitívum érződik szavaidból. Ezek szerint töretlenül hiszel csapatodban?
- Azt gondolom, a Vasas értékhordozó lesz a magyar kézilabdában. Ebben az évben a határok azért nagyon jól látszanak, ezeket megpróbáljuk nap nap után, edzésről edzésre átlépni. Ez egy alakuló egyesület, engem azért szerződtettek, hogy az idény végére próbáljuk meg a 6-8. helyet elérni, középcsapatot formálni. Hozzáteszem, hogy ez sikerül-e, valószínűleg a következő három hétben dől el, ekkor játszunk hozzánk hasonló erősségű együttesekkel. Nincs egyszerű dolgunk. Kulcsjátékosaink 18 évesek, középiskolába járnak, érettségi előtt állnak, halálra vannak terhelve. De van egy tehetséges mag, amely hihetetlen energiát mozgósít, hogy jobb legyen.
- Jobb lett a hangulat a csapaton belül?
- A lányok azt mondják, sokkal jobb az idei Vasas, mint a tavalyi volt... Ennek örülök, valóban emberibb lett a hangulat. Bevezettünk szokásokat, megünnepeljük a játékosokat, eddig ilyenre nem akadt példa. Ha kell, leülök külön beszélni a játékosokkal, segítem őket döntéseikben, munkahelyi kérdésekben vagy éppen a továbbtanulásban. Ami a klubéletben fantasztikus és jó, amit én szeretek, s emiatt nem vagyok fáradt soha, hogy itt mindig van valaki, akinek tudok segíteni életének fontos döntéseiben, viselkedési szokása kialakításában. A klubmunkában az a gyönyörű, hogy naponta 4-6 órát dolgozunk a csapattal. Pedagógiailag ez nagyon fontos. A Vasasban nagy változások előtt állunk, úgy érzem, részese lehetek a progresszív gondolkodásnak a 100 éves évfordulója felé rohanó, egyik legpatinásabb magyar klubnál.
- Lehet azt mondani, hogy az elkövetkező években az egyetem határozza meg az életed?
- A szakma határozza meg. Szeretném, ha a TF önálló szakegyetem lenne, egy európai hírű gyakorlati bázisra épülő, sporttudományos alapokon nyugvó komoly intézmény. A másik dolog, hogy egy olyan egyetemet segítek, amelynek a fiatalkoromban a szakmaiságot köszönhettem, most pedig ez határozza meg az egész sportág sporttudományos elméleti hátterét . Véleményem szerint nincs megfelelő gyakorlat korrekt elmélet nélkül, a jó elméleti felkészültség ad módot arra, hogy az ember innovatívan gondolkozzon s előre lépjen a sportágában. A másik az edzősködés: bármilyen beosztásba is kerülök az egyetemen, sosem hagyom abba a szakmai munkát!
- A jövőre pillantva: hiszel a Vasasban?
- Nagy kérdés, az eufória, a szakmai háttér, a játékosok motiváltsága, lendülete meddig visz bennünket, illetve a háttér hogyan tud ezzel lépést tartani. Hogy a mostani kezdeményezésünk ne legyen tiszavirág-életű, ahhoz az egyesület szándéka egyértelmű és világos: a szakosztályt meg akarják jövőre erősíteni három nemzetközi hírű játékossal. Persze cél, hogy a már itt lévő tehetséges játékosok tovább fejlődjenek. Erre van igény, és ha ezt konzekvensen végre tudják hajtani, akkor nem hűl ki, nem veszti el a lendületét az, amit most főleg a személyes energiákkal mozgatunk. A klub pontosan fizet, keveset ígért, de azt becsületesen tartja - eddig nem volt mindig így. Prémiumunk nincs, de ez nem baj, most nem azért vagyunk itt. Az ember életében mindig vannak olyan fázisok, amikor invesztálnia kell. Most nem pénzt kapunk érte, hanem egy olyan hitet és jó érzést, egy olyan összetartást, amiben az erőnk megsokszorozódhat. Bármilyen furcsa, a nagy tét mellett örömkézilabdát játszhatunk. Nem annyit keresünk és nem annyi a kockázat, amiből az elvárás egy Európa-kupa-helyezés, hanem, hogy a Vasas nevét felépítsük, nimbuszt, hitet és morált kapjunk. Ehhez a fiatalok jó partnerek.
S hogy látszik-e ebből valami? A Fradi-pályán például megtapsolt bennünket a hazai közönség, ezért kalapot kell emelni. Szövetségi kapitányként szerettek az emberek, de ellenfélként nagyon sok kemény véleményt, kritikát hallok. De az, hogy a Fradi-drukkerek megtapsolták a bemutatásnál és a mérkőzés végén a csapatomat és engem, az ellenfél edzőjét is, az, azt hiszem, a sportpályára illő, korrekt magatartás.
- A 2004-es olimpia után kellett távoznod a női válogatott éléről. Egy évvel a történtek után, hogy gondolsz vissza rá?
- Lelkileg megviselt, mert nagyon sokat dolgoztam ezért a válogatottért hat évig, amely a magyar kézilabdázás legsikeresebb időszaka volt olimpiai és vb-döntővel, Eb-arannyal, Eb-bronzéremmel. Az olimpia után kimerültek az együttműködés tartalékai, a motivációs bázis, a váltással összességében jó döntés született, noha úgy állapodtunk meg, az Európa-bajnokságig csinálom a válogatottal. Az olimpiát teljesen a négy skandináv játékvezető páros uralta, eldöntötték egymás között az érmek sorsát. A játékokról, a csapattal való kapcsolatomról, a játékosok felelősségéről, egészségi állapotáról csak annyit: megérne egy külön beszélgetést. Sosem voltam az az edző, aki kiadta tanítványait, de egyszer erről majd számot kell adniuk a játékosoknak is, hogy olimpiai és világbajnoki döntő előtt miért olyan állapotban voltak, amilyenben.
- Mintha csalódottság érződne hangodból...
- Boldog fázist zártam le életemben, de azért van bennem keserűség. A német férfiválogatott a szlovéniai Európa-bajnoki aranyérem után elvesztette döntőt Athénban, ennek ellenére hihetetlen szeretettel fogadták a csapatot. Ez a példa megismétlődött Svédországban, ahol az Eb- és vb-aranyérmes csapat soha sem nyert olimpiát, mégis imádták a csapatot. A magyar embereknek és sportújságíróknak viszont fogalmuk nincs, arról micsoda felelősség, milyen iszonyatos küzdelem, amíg az ember egy csapatot odáig tud felnevelni szakmailag, hogy döntőt játsszon. Hogy megint elbuktunk? Egy világverseny döntőjébe oda kell jutni! Nézzük meg a négy legnagyobb szárazföldi labdajátékot! A futballt, kézi-, kosár- és röplabdát vizsgálva a magyar nőikézilabda-válogatott az elmúlt hat évben meghatározó szerepet töltött be Európában.
- Mégis mi okozhatta az olimpiai gyengébb szereplést?
- Szerintem a játékosok túljutottak a zeniten, abban a küzdeni tudásban, ambícióban és morálban, amit én elvártam emberileg és szakmailag egyaránt, ezt decemberben az Eb is bebizonyította. Akadtak problémák, hiszen a fizikai állapot függvényeként a teljesítőképes tudásnál a szorongás mértékéből előre prognosztizálható volt a vereség. Felméréseink szerint 15 játékosból 13 a nagyon-nagyon mély "piros zónában" volt. Senki sem akarta elfogadni, amikor erről nyíltan beszéltünk, de újfent beigazolódott az Európa-bajnokságon is, amely majdnem katasztrofálisan végződött.
A dán csapatot egy évvel korábban 10 góllal vertük el Csákváron, a norvégok ellen időn túli szabaddobással játszottunk döntetlent - az Európa-bajnokságon láthattuk, mire voltunk képesek ellenük. Ráadásul az Eb-n az osztrákok, a németek és az oroszok elleni meccset - hál' istennek - nagyon komoly sportdiplomáciai segítséggel nyertük meg. Úgy vélem, ha egy hazai világversenyen egy harmadik helyért ilyen támogatásra van szükség, akkor nagyon jó, hogy ennek nem voltam részese. Az pedig, hogy minden idők legnagyobb vereségét szenvedte el a csapat hazai pályán, 12 ezer néző előtt, intő a jövőre nézve. Kiss Szilárdot sajnálva azt kell mondanom, azt hitték, vele megnyerjük az Eb-t, s majdnem egy olyan kudarc lett belőle, ami egy félmilliárdos versenyen nehezen tolerálható.
- Ezek szerint a válogatott a mai napig a szíved csücske maradt?
- Abszolút jó érzés, hogy játékosok, emberek mennyire kötődnek hozzám, keresnek, hogy ha majd egyszer úgy adódik, vállalnám-e újra. Azt tudom mondani, abszolút nem vagyok féltékeny típus - a saját eredményeimre nagyon hiú vagyok ugyan -, szívből kívánom kollégáimnak, hogy hasonló eredményeket érjenek el. Hál' istennek az élet megadott egy olyan pályát, amire büszke vagyok. Kívánom, hogy a Németh András, Zsiga Gyula edzőpáros is eredményes legyen. Kicsit ugyan meglepődve olvastam a Magyar Kézilabda Szövetség honlapján, hogy elérkeztünk az első világversenyhez, ahol a helyezés nem számít.
- Miért meglepő? Mert eddig mindig volt kitűzött konkrét cél?
- Igen. Pedagógiailag meglepődtem, én hat évig vártam erre a lehetőségre. Nekem a minimum elvárás a szövetségtől mindig a 4-5. hely megszerzése volt. A magyar kézilabdának minden világversenyen elvárása van, elsősorban önmagával szemben. Sem edzőt, sem játékost előre nem szabad felmenteni, mert a munka minősége, feszültsége, a szükséges motiváció nem alakul ki. Nem azért, mert ők nem akarják, félreértés ne essék, egyáltalán az attitűd, hogy bármi áron győznöm kell, az nem alakul ki.
- Mit vársz a szentpétervári világbajnokságtól?
- A legjobb nyolc közé jutásért lesz egy ki-ki meccs az oroszokkal, a házigazdával játszani ebben a szakaszban nagyon nehéz. Persze lehetséges, sikerül megoldani sportdiplomáciával. Azt várom, hogy dolgozzon a válogatott komolyan, szerencsére ehhez jó edzők vannak, s akadnak tehetséges, rutinos játékosok is. A mostani szituáció már nem nevezhető kényszerfiatalításnak, Görbicz vagy Mehlmann velem is jó pár világversenyt végigcsinált, Balogh Bea nem igazán mondható tapasztalatlannak Ez nem gyerekcsapat, hanem egy jogfolytonos, kiemelkedő képességű együttes.
handball.hu (pl)
Mocsaival épít nagycsapatot a Vasas