Sikerkapitány
2005. január 13. 17:54
Mocsai Lajos hat éven keresztül volt a magyar nőikézilabda-válogatott szövetségi kapitánya, mely ekkor a világ legeredményesebb csapata lett. A szurkolók többsége mégsem erre emlékszik elsősorban, hanem a Sydneyben és Horvátországban elbukott olimpiai és világbajnoki döntőre, valamint az athéni ötödik helyre.
- Borzasztóan nehéz, lelkileg még ma is tart ez a folyamat. Szakmailag talán sikerült, hiszen a kézilabda-szövetséggel is egy szakmai konszenzus vezetett odáig, hogy jobb, ha az Európa-bajnokságon már egy másik szakember vezeti a válogatottat.
- Mi változott? És mitől?
- Az elmúlt hat évben kialakult egy olyan csapat, amely a tartalmi jegyeivel, az erkölcsi kisugárzásával és szakmai értékeivel megelőzte a világot. Az utóbbi egy évben azonban a csapaton belül jó néhányan elfelejtették, hogy a sztárságukat főként az edzőiknek köszönhetik, akik felfedezték őket, akik nevelték őket, és akik megtanították nekik mindazokat a szakmai fogásokat, amiktől igazán kiváló játékosok lettek.
- Voltak játékosok, akik elszálltak maguktól, és nem tiszteltek téged annyira, mint korábban?
- Nem a velem való, hanem a kézilabdával való kapcsolatuk változott meg. A játékosok személyiségi jegyei a sikerrel nem úgy fejlődtek, ahogy az a munkához és az eredményességhez szükséges lett volna. Egyesek a siker folytán törvényen kívülieknek gondolták magukat, majd a vereségek következtében olyan mély letargiába süllyedtek, amiből nagyon nehéz volt őket kiemelni. Arról a labilitásról pedig, amely az elfáradás kapcsán hosszú évek óta probléma, tehát a hat-hét gólról történő vesztésről az Európa-bajnokságon bebizonyosodott, hogy továbbra is létezik.
- Elsősorban a kívülállóknak érthetetlen mindaz, ami Sydneyben és Zágrábban történt...
- Tudomásul kell venni, hogy a kézilabda teljes mértékben megváltozott. A támadások 75 százaléka 20-25 másodperc alatt befejeződik. Ebből adódóan a korábbi 3-4 gólos biztos vezetéssel szemben ma már a 6-7 gólos előny sem garantálja a sikert. Ez a férfimezőnyben is így van, hiszen a világhírű válogatottak 8-11 gólos különbséggel veszítenek félidőt. Ezt el kell fogadnunk, a kézilabda ettől lett szebb és dinamikusabb. A másik, hogy kell egy olyan tartás, egy olyan pszichikai stabilitás, hogy ezeket a kritikus szituációkat meg lehessen oldani. Na most, ez a női válogatott száz kritikus helyzetből kilencvenötöt megoldott. A maradék ötöt azért nem, mert a fáradtság és a szorongás olyan lelki állapotba hozta a csapatot a sorozatmérkőzéseken, hogy 16-ból 14 játékosunk az abszolút piros zónába került. Vagyis, 14 játékosnál negatív hullám jelentkezett.
- Ki az a két játékos, aki nem került piros zónába?
- Kirsner Erika és Farkas Ágnes volt ezen a területen közepesen terhelhető és a jövője kedvéért bátran elmondom, hogy Szűcs Gabriella képezi az ellenpólust, vagyis hihetetlenül jó versenyzőalkat.
- Van olyan, amire azt mondod, hogy igen, ez az én hibám, itt csinálhattam volna valamit másképp?
- Természetesen minden elveszített mérkőzés közösségi produktum, és az ember hosszú éveken keresztül azon studírozik, hogy mind a csapat oldaláról, mind az edző oldaláról mit lehetett volna jobban csinálni. Természetesen biztos, hogy történtek hibák. Azonban az is bizonyos, hogy a magyar női válogatott annak idején a hollandiai Eb első bronzérmével gyakorlatilag 3-4 világversenyen játszott döntőt és ezzel a sorozattal a legmeghatározóbb csapata lett a világ női kézilabdázásának. A legfontosabb tehát, hogy olyan csapat alakult, amelyben a játékosoknak a helye és szerepe mind fejben, mind pszichésen, mind a gyakorlatban megoldott volt. Azok a kritikus helyzetek, amelyeken - úgy tűnt - nem tudtunk átlépni, tehát a végjátékban való vesztések, nem az edzőtől függtek, hanem attól az attitűdtől, ami a csapatban uralkodott. Az edzőnek mindig gondolkodnia kell a kritikus időszakban, ilyen például az időkérés problematikája. Nagyon érdekes, hogy több pszichológus jelezte: nem biztos, hogy ebben a helyzetben a magyar válogatott számára ez kedvező, hiszen egy perc áll rendelkezésre, és ezalatt a játékos a depresszív állapotban még mélyebbre kerül, mint ahol volt, és esetleg a kintről való szervezés megfelelőbb lenne, mert nagyon nehezen fogad be információt. Ezért próbálkoztunk ezekkel a módszerekkel is. Tehát, én azt gondolom, hogy biztosan volt számtalan terület, amelyen hibáztunk, mi, a szakvezetők, vagy jómagam is, de a világklasszis játékosok abszolút világszintű kézilabdázása mellett a csapat egységesen volt eredményes, nem pedig a világnagyságok által. És itt szereptévesztés történt sok fejben, ezek a játékosok úgy gondolták, hogy nem egy elemként kell szolgálniuk a csapatot, hanem a saját képükre, fizikai állapotukra, pillanatnyi szellemi potenciáljukra mérsékelték a játékot.
- Egyik játékos elnyomta a másikat?
- Nagyon nehéz erre kategorikusan válaszolni. Elő kell venni azokat a videofelvételeket, amelyek rögzítik a csapat szerkezetét, és azt a taktikai tervet, amelyet megvalósított egy norvég, egy dán, egy koreai mérkőzés során, és elő kell venni azt a stratégiát, amely mind súlypontképzésében, mind a befejezésekben, mind az egyoldalú irányítás szempontjából a többi játékos képességeit behatárolja. Én azt gondolom, hogy Radulovics Bojana olyan játékos, akinek mindig ott kell lennie a legjobbak közül választott csapatban. Gólérzékenysége, gólerőssége, kreativitása, hihetetlen küzdőképessége okán. Éppen ezért magam is elcsodálkoztam, hogy a többi edzőkolléga ezen az Eb-n nem sorolta az All Star csapatba. Hangsúlyozom, ott a helye, de valószínűleg ez abból adódhatott, hogy a magyar válogatott összképe, amely a játék szerkezetében jelentkezett, nem az a modern struktúrájú játék volt, amely a kiismerhetetlen, sokoldalú, kreatív játékot reprezentálta. Gondolom, az edzőkollégáknak ezért lett ez a véleménye.
- És ilyenkor az edző nem szólhat a játékosnak, hogy "nem mindig te fejezed be a játékot!"?
- Természetesen folynak ilyen jellegű képzések, csapatépítés, egyéni képzés szellemileg, pszichikailag és szakmailag, de én azt hiszem, hogy ha egy csapat a világ csúcsához ér, akkor itt rendjén vannak a dolgok. És azért itt egy nehezen fejleszthető képességrendszerről van szó. Annak idején egy többszörös BEK-győztes, Didi nevű világhírű labdarúgó a Bernabeu stadion öltözőjében elfelejtett felállni, tiszteletet adni, amikor az elöljárói bementek az öltözőbe. Három évig maradt még szerződésben, ezalatt egyetlen nyilvános meccset sem játszott. Tehát egy ilyen pedagógiai következménye volt annak, hogy a hierarchiát megpróbálta megbontani. Én azt mondom, hogy a világ rengeteget haladt előre, ilyen módszerekkel nem lehet egy csapatot nevelni. Én mind a három pedagógiai módszert alkalmaztam, tehát a "laissez faire-t", vagyis hagyni a fiatalokat, amikor magukra van szükségük, zömében demokratikusnak lenni a közös munka során, de amikor a nagy teljesítményről volt szó, akkor autokritus módszert kellett alkalmazni, és ez hat évig nagyon jól harmonizált.
- Milyen jövő vár erre a csapatra, erre a generációra?
- A jövő évi vb fogja eldönteni, hogy egy megújuló, fiatal csapat, mondjuk egy Görbicz Anitával, aki a 2003-as vb-n meghatározó, virtuóz személyisége volt az én csapatomnak, de az utóbbi másfél évben vergődik, és nem találja önmagát, tehát a fiatalokban meglévő játéktudás, az irántuk való bizalom és a morális értékek milyen mértékben fognak jelentkezni. Nagyon nehéz korszaka lesz a magyar női kézilabdázásnak, én nagyon szurkolok, hogy egy pekingi olimpiai kvalifikációt elérjen, de azt hiszem, hogy az utóbbi hat évben nem látott időszak elé néz a sportág. Nagyon remélem, hogy a szövetségi kapitány személyében olyan szakember kap lehetőséget, aki ezekkel a fiatalokkal nagyon szorosan, eredményesen dolgozott már együtt, aki ismeri az ő lélektanukat, tud az ő nyelvükön. De ez nem egy ember feladata, hanem egy szakmai stábé.
- Van benned tüske?
- Érzelmileg nehezen tudom feldolgozni, ezért nem is vettem részt az Eb-n, nem lett volna jó, ha az eseményeket a személyemmel befolyásolom. Tévén néztem, az is nagyon nehezen ment. Elsősorban érzelmekről van szó, egy olyan közösségtől egyik napról a másikra megválni, amelyik a férfi pólóválogatott mellett az ország legnépszerűbb csapata lett - nem egyszerű. Amikor egy edző elkezd dolgozni egy csapattal, abba az irányba megy, hogy rövidebb vagy hosszabb távon ezt befejezi. De vannak olyan kapcsolatrendszerek, amelyek kiégnek, amelyben az egymásra való kölcsönhatás nem a legnagyobb teljesítményt hozza ki, ez igaz a csapat edzőre való hatására és fordítva, ez egy interaktív folyamat.
- De éreztél olyat, hogy egyik vagy másik játékos elvesztette az irántad való bizalmát?
- Fordítva is éreztem. Ilyen volt Kirsner Erika és Nagy Ivett szerepeltetése az olimpián. A csapatkijelölés óriási dilemma volt, Kirsner az előző olimpiáról lemaradt, Nagy pedig fiatal, feltörekvő, tehetséges játékos. Előbbi az elmúlt három év világversenyein mindig az első-második csoportban teljesített, mellette döntöttem, és a csapat is minimálisan őt választotta. Mégis, óriási csalódást jelentett számomra, hogy néhány játékos úgy gondolta, a hozzá tartozó vezetőkkel együtt, hogy ez a döntés helytelen, és emiatt az azonos klubból érkezők között is kialakult egy konfliktus. Ez számomra negatív élmény volt, itt éreztem, hogy bomlófélben van a közösség és ekkor már a kívülről érkező hatások is felerősödtek.
- Az igaz, hogy Athénban, az olimpián megpróbáltak szembeszegülni veled a játékosok?
- Volt egy férfimérkőzés délután, és nekünk másnap sorsdöntő meccsünk volt, a taktikai értekezletünk negyedórával vagy húsz perccel tovább tartott, mint ahogy a játékosaim busszal kiértek volna a fiúkhoz. Nem tudtak kimenni, és ez nem is volt feladatuk, ekkor fordult elő, hogy egy játékos vagy annak hozzátartozója nyilatkozott, hogy nem lehettek ott a meccsen. Egy olimpia nem a komfortérzet, a jólét kielégítésére szolgál. A férfi és a női válogatott teljesen más fázisban volt. A férficsapat a következő négy évre megújulásra képes, egy olyan záróversenyre jött el, abban a fölállásban, amely óriási kudarc után volt, vagyis, hogy nem jutottak ki a világbajnokságra. Más életritmussal, a győzelmeket megünnepelve, sokáig fönt tartózkodva nagyon megnehezítette a női válogatott rendkívül koncentrált felkészülését. A női válogatott tagjai is azt gondolták, hogy egészen másképp kell viselkedni.
- Azt is a szemedre vetik, hogy nem tudsz meccselni. Krízishelyzetben legalábbis.
- Tíz évet ledolgoztam a Bundesligában, ahol a mérkőzések 90 százaléka egy-három gólon belül dől el, tehát viszonylag nagy praxisom van abban, hogy ezeket a végjátékokat felépítsem és levezessem. Az, hogy a magyar válogatott az adott időszak alatt a világ legeredményesebb válogatottja lett, az elsősorban a krízishelyzeteknek a megnyerésén múlott. Egy világbajnoki döntő, bármennyire furcsa, egész más lelki teherrel párosul, mint azok a mérkőzések, amelyeket azért kell megnyerni, hogy eljussunk odáig. Számomra azok az igazán fontos mérkőzések, amelyek ahhoz kellenek, hogy aztán a végén a nagy eredmény megszülessen. Nem hiszem, ha 6 perccel a vége előtt a labda azoknál a játékosoknál van, akik addig a vezetésig eljuttatták a csapatot, és utána nem tudják megoldani a feladatukat, az kizárólag az edző kompetenciája. Mindkét fél felelőssége megvan. Meg kell kérdezni a játékosoktól, hogy azok, akik 9-11 méterről eredményesek voltak azt megelőzően, miért nem tudnak az utolsó öt támadásban 3 méterről két passzt végrehajtani. Ha ez a rövid átadás edzői feladat, akkor mindig hibáznak az edzők. A svéd válogatott kapitánya, Bengt Johansson, aki háromszor vesztett olimpiai döntőt, és az ország legszeretettebb edzői közé tartozik a mai napig is, úgy oldotta meg ezt a helyzetet, hogy az ilyen kritikus időkérésnél kijelölt egy játékost, akinek a taktikai feladatot el kellett mondania, pontosan azért, hogy érzékeltesse, hogy a felelősség ebben a helyzetben nem a labda nélkül kint szorító, segítőkész és az idegrendszeréből elég sokat áldozó edzőé, hanem azoké a játékosoké, akik bent a pályán ezeket a helyzeteket eldöntik. Nekem ez nagyon nagy csalódás, még egyszer kiemelem, a közösen elkövetett hibák ellenére, hogy azokat a játékhelyzeteket, amelyeket annak idején egy Őri Péter, egy Kovács Péter két taktikai faulttal áthidalt, és megoldott, ez a csapat nem tudta. Senki ne gondolja, hogy ezekre nincs meg a játékmodell.
- A nőkkel való munka egyéb specifikumai?
- A nőknél a menstruációs ciklus egy 10-12 hetes fölkészülésnél összehangolódik. Ez annyit jelent, hogy háromféle fiziológiás reakciót látunk a menses során. Van, aki abszolút nem is jelzi a problémáját. Van, aki nem szívesen vállal masszázst, fürdőt, egyéb ilyen dolgokat, de minden munkáját 100 százalékosan végzi. És van két-három olyan ember a csapaton belül, aki előtte, aznap és az utána lévő időszakban nem tud kiemelkedőt nyújtani. Na most, ennek a tervezése mindig az orvos feladata. Jómagam mindig dr. Tállay Andrással egyeztettem, aki minden játékossal megbeszélte, milyen metódussal, hogyan tudjuk ezt kezelni. Ennek a jelentősége igen nagy, és ezt egy női közösségnek megfelelő intelligenciával és rugalmassággal kell tudnia kezelni, de ez elsősorban az egyén felelőssége. Nálunk egy-két komoly nehézséggel küzdő játékos került olyan állapotba sorsdöntő mérkőzéseken, ami gondos tervezéssel elkerülhető lett volna.
- Melyek voltak ezek a sorsdöntő mérkőzések?
- Olimpiai döntőn, Sydneyben találkoztam ezzel a problémával. Ott az orvosi segítség, az injekciók hatására sem tartott ki a fizikai állapot a mérkőzés végéig, vagyis 60-70 percig. De más világversenyek elődöntőjében, döntőjében is akadtak hasonló problémák.
- A hogyan továbbról gondolkodtál már?
- A férfi kézilabda komoly feladatai felé orientálódom.
- Bundesliga?
- A tíz év alatt elért sikerek után ott örömmel várnak vissza.
- És később egy újabb olimpia? Az ambíciók és a hiányérzet miatt egy sikerrel megvívott olimpiai döntő célként?
- Ahhoz olyan erős garnitúra kellene, mint a Sydneyben látott magyar női válogatott volt. Szakmailag és mentálisan is.
Forrás: Népszava (Simon Andrea)