Aranyat vártunk, arany volt a célkitűzés is a hazai rendezésű Eb előtt a női kézilabdázóknál - de azért nagyon tudunk ám örülni a bronznak is. Ez a DO Szak és Ma Kommandójának rögtönzött véleménye a vasárnap véget ért tornáról. De lássuk szépen sorjában.

Kötelező körök

Az év legrangosabb hazai rendezésű sporteseményének jelentős elvárásokkal, aranyeséllyel rajtolt a magyar válogatott. S, hogy a kitűzött célt végül miért is nem sikerült teljesíteni? Erre a szakemberek köre s a szövetség vezérkara (amely egyébként a dobogós helyek valamelyikét tűzte ki a csapat elé) megtalálja majd a választ, egy azonban biztos: számunkra nem a legideálisabban indult a kontinenstorna.

A Farkas Ágnes lemondásával kapcsolatos sok-sok találgatás meg a győri Egyetemi Csarnok félháza talán rögtön az elején elbizonytalanította a lányokat, akik ugyan az első meccsükön még néhány perces ideges (és idegesítő) periódus után biztosan hozták a kötelezőt Fehéroroszország legyőzésével: a 32-22 (17-7) hajszálpontosan tükrözte a két együttes közötti különbségeket.

A második csoportkörben a folytatás már jóval nehezebbnek ígérkezett, hiszen a gyengének semmiképpen sem mondható osztrák csapattal meccseltünk - s ekkor néha bizony elég látványosan döcögött a szekér a magyar összjátékban. Ezzel együtt sem maradhatott el természetesen a sima győzelem (34-29) - következhettek a világbajnoki címvédő franciák, akik ugyan új csapatot hoztak a kontinensviadalra (Pekingre izmoznak, nyilvánvaló), de hát egy világbajnok akkor is világbajnok marad, ha csupa újoncot delegál. Ezen a meccsen aratott a válogatott - az Eb egyik legjobb magyar játékának tapsolhatott a (végre) zsúfolásig telt aréna (32-23). Csapatunk teljesítette a köztelezőt: a maximálisan megszerezhető négy ponttal költözött át az ország másik végébe, Debrecenbe.

Botlástól a kisiklásig

Debrecenben pedig már nem babra ment a játék - minden pontocskára szükség volt az elődöntő eléréséhez. Az első mérkőzésen iszonyatosan nehéz akadályba ütközött csapatunk, és a vérivásban is jeleskedő német gárda elleni első húsz percre mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy csak így tovább. Ellenfelünk a félidő hajrájához érve már hét góllal is vezetett: aki eddig nem tudta volna, annak legkésőbb ekkora nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csapat bizony képes rosszul is játszani. Mint ahogy nagyszerűen is: ezt a hátrányt is képes volt ledolgozni együttesünk, kínnal-keservvel ugyan, de megszerezte negyedik győzelmét is a magyar válogatott - amellyel óriásit lépett a legjobb négy felé (26-25).

Ehhez másnap, a románok ellen kellett megtennie az utolsó lépést, s a franciák elleni meccs emlékeit idéző játék láttán újra reménykedhettünk: egy tízperces megingást kivéve végig magabiztosan és jól játszott Kiss Szilárd alakulata - nyert is minden megerőltetés nélkül 31-25 arányban. (Annál a tízpercnél jegyeztük meg viszont, hogy egy ilyen kisiklás később végzetes lehet. Bár ne lett volna igazunk.)

Jöhetett a középdöntő utolsó meccse a dánok ellen, s egy félidőnyi parádézás után, 14-8 arányú magyar vezetésnél talán kevesen hitték el, hogy még valami gond is lehet. A keveseknek is lehet igaza: a második játékrészben érthetetlen módon ismét visszaesett a csapat teljesítménye, s az előzetesen várt sima győzelem helyett, elszenvedtük első vereségünket (23-24). Ezzel aztán az is eldőlt, hogy az elődöntőben az egyébként erős orosz válogatott helyett a még erősebb norvég csapat ellen kell helyt állnia Kiss Szilárd együttesének.

Az aranyálom vége - a kőkemény realitás diadala

A norvég válogatott, leírtuk a részletes beszámolóban is, a játék minden elemében felülmúlta együttesünket a korábban az Eb valódi döntőjének tételezett találkozón. A meccs - majd nyomában a Norvégia-Dánia döntő talán még inkább - még egy fontos tanulsággal szolgált: azzal, hogy amit eddig kézilabdának hittünk, az nincsen, megszűnt, a helyét felváltotta valami más. Egy olyan játék, amelyben a támadás-támadásbefejezés-védekezés képlete nem érvényes, illetve nem úgy, ahogy eddig: még több futás, még pontosabb összjáték, univerzális (pontos, gyors, erőszakos, megkockáztatjuk, brutális) játékosfenomének jellemzik és dominálják a jövő női kézilabdáját. Ha tetszik, irány a csúcs (szent meggyőződésünk, hogy a magyar csapat játékosállomány tekintetében mindenre képes), ha nem tetszik, maradhat a "már megint nem sikerült" keserűsége. De ez csak egy ideig: aztán pedig a törvényszerű beszürkülés a középkategóriába - az ugyanis nyilvánvaló, hogy a feltörekvő új undokok (franciák, spanyolok) nem a meghaladott mintát, hanem a most a dánok és főleg a norvégok játékával fémjelezhető skandináv modellt tekintik majd zsinórmértéknek.

Azt persze nem tudjuk, az Eb-re bevallottan aranyért jött Norvégia válogatottja mennyit ügyködött és miféle boszorkánykonyhában azzal a céllal, hogy a kihagyott olimpia után csúcsra érjen Magyarországon, az viszont, hogy először láthattuk vegytisztán a sportág új paradigmáját, biztos.

Fájdalom, hogy ami egy külső szemlélőnek meglepő és csodálatra méltó - a torna legjobbjának választott Gro Hammerseng némely megoldása után még mi is felszisszentünk a gyönyörűségtől, pedig nagyon utáltuk a tudományáért -, az nekünk totális összeomlást hozott. A norvégok többnyire egy, alkalmanként kettő-három sebességi fokozattal gyorsabban játszva valósággal szétfutották, az életveszélyes és tökéletesen kivitelezett letámadások révén rettenetesen megverték a magyar csapatot: 29-44 lett a vége, és aki azt mondja, hogy a látottak alapján nem volt reális az eredmény, az hazudik.

Feltámadás a bronzcsatán

Az elődöntőben elszenvedett tizenöt gólos vereség után a bronzérem mellett önbecsüléséért is kellett tehát küzdenie csapatunknak az oroszok elleni zárótalálkozón. Az a tény, hogy egy ilyen zakó után nemcsak kiállt, de küzdőszellemből jelesre vizsgázva az érmes helyet is elhódította a magyar válogatott a Papp László Aréna őrjöngő közönsége előtt, a lányok erejét, a csapat egységét és nem utolsósorban a vezetők (Kiss Szilárd mellett említessék meg Pádár Ildikó neve is) pedagógiai érzékét jelzi. A lányok felálltak a padlóról, s nagy küzdelemben megszerezték a győzelmet a szintén sportági nagyhatalomnak számító Oroszország ellen (29-25) - a végén pedig sírva fakadtak a boldogságtól.
Mert meglett a bronz!

Mit ér az érem, ha bronz?

Azt a bronzérmet hódították el a magyar lányok, amely - látva a többi csapat játékát is - szintén egyetlen szóval jellemezhető: reális. Együttesünk ugyanis (bármit is hadováljon is az összeesküvés-elméletekre ugró botránylap) a lehetséges maximumot hozta ki magából: csak a két döntős válogatottól szenvedett vereséget. Abban minden szakember egyetértett, hogy bár az általunk is sokat emlegetett "kis odafigyelés"-sel a dánokat talán megverhettük volna, a norvég együttes egyértelműen az Európa-bajnokság legjobb csapatát alkotta. A fent vázolt "sportágváltás" okán egyértelmű: őket most mi tétmeccsen akkor se verjük meg, ha géppuskafészket telepítünk a kilencesre (na jó, akkor talán mégis, de csak akkor).

Hogyan? Tovább!

Nem tudni, hogy a jövőben milyen irányvonalat választ együttesünk további fejlődése érdekében, egy azonban biztos: Radulovics Bojána visszavonulásával válogatottunk elveszíti egyik leginkább meghatározó játékosát. A kétszer is a világ legjobbjának választott átlövő mellett Bohus Bea sem húzza már többé magára a válogatott mezét. Egyelőre rettentően kíváncsiak vagyunk, hogy a helyükre lépő fiatalok miként tudják betölteni a helyükön keletkezett űrt. Nem lesz könnyű, s bár ezzel a bronzéremmel már kvalifikáltuk magunkat a jövő évi vb-re és a két év múlva megrendezésre kerülő Európa-bajnokságra is, a következő szövetségi kapitánynak mindenképpen új csapatot kell építenie, valamint - erős szövetségi kontroll alatt, lényegében a klubok egyetértésével - mindenképpen rá kell vezetnie az új együttest a skandinávok járta útra.

Hogy ez miként sikerül, azt most még csak megsaccolni sem mernénk - csak reménykedünk: továbbra is a világ élvonalában marad a magyar női kézilabda.

Forrás: dunaujvaros.com